A cenzúra egyházi alkalmazása: Tiltott Könyvek Jegyzéke
A könyvnyomtatás és a reformáció (1517) után az Egyház azzal szembesült, hogy nagy számban terjednek olyan írások, amelyeket kártékonynak ítélt. Ezért 1559-ben létrehozta a Tiltott Könyvek Jegyzékét, latinul Index Librorum Prohibitorum, (továbbiakban: Index,) és azokat a műveket, amelyeket ide sorolt, igyekezett kivonni a forgalomból.
A forgalomból kivonást kétféleképpen intézte: akadályozta a kiadásukat és a már megjelent példányokat összegyűjtötte és elégette. (Kérdés: vajon első időkben milyen könyvek estek ennek áldozatul igen nagy számban? Válasz a cikk végén.) Mivel a könyvek kiadására általában egy-egy kiadó kapott csak engedélyt, és korlátos időre, nem lehetett évtizedek múlva is bármikor megrendelni egy-egy könyvet, így ezzel jelentős károkat okozott az Index. Nem sokra rá az Egyház felkérte az egyetemeket, hogy olvassanak, és jelezzék, ha szentségtörő vagy erkölcstelen művekre bukkannak. Ezeket a könyveket utána vagy "megtisztították", tehát a veszélyesnek vélt részeket átírták, vagy egyszerűen kitépték belőle az inkriminált lapokat, vagy Indexre tették.
Némi szerencse, hogy a tiltott könyvek kutatását az Egyház engedélyezte. Ez annyit jelentett, hogy egyes könyvárusok engedélyt kaptak arra, hogy a tiltott könyveket tartsák, de csak azoknak adhatták ki, akiknek szintén névre szóló engedélyük volt arra, hogy olvassák ezeket. A protestánsok is üldözték az eretnekek műveit. Így ismerünk van olyan könyvet, amiből összesen három példány maradt fenn, gyanítható, hogy mások teljesen elvesztek*.
Az Indexre nemcsak rákerülni lehetett, voltak olyan művek, amelyeket idővel levettek a tiltott listáról, így például Rabelais összes műve egy ideig rajta volt, Marquis de Sade Justine, avagy az erény meghurcoltatása, és testvér-regénye, a Juliette is csak átmenetileg esett tilalom alá.
Ki került még az Indexre? Utólag már inkább mulatságos, hogy Pascal egy írása, Descartes hét műve, Jean de la Fontaine állatmeséi, Spinoza, Thomas Hobbes és David Hume is ebben a megtiszteltetésben részesült, Vaniniről már nem is beszélve. Voltaire-nek szinte az összes regénye kiérdemelte a tiltást, később Stendhal és Honoré de Balzac szerelmes regényei, Victor Hugotól a Nyomorultak és A párizsi Notre Dame, Flaubert Bovarynéja, idősebb és ifjabb Alexandre Dumas egy-egy regénye is felkerült a listára. (Számoltad, hány kötelező olvasmányod volt tiltott gyümölcs? Ha ezt tudtad volna, szívesebben olvasod őket, nem igaz?) Gyakran kiemelik, hogy Sartre és Simone de Beauvoir valamennyi írása felkerült az Indexre, de a Mein Kampf nem. (Az, úgy látszik, se nem erkölcstelen, se nem istentelen.)
A Nagy Francia Forradalom után már egyre kevesebb sikerrel tudja az Egyház akadályozni a könyvkiadást, inkább csak a híveket igyekezhet eltanácsolni az olvasástól. Az utolsó teljes lista az 1948-ból közzétett, de csak 1966-ban adták fel végleg, és megszüntették az Index. No, nem azért, mert nevetségesnek tűnik tiltani az állatmeséket, hanem arra hivatkozva, hogy már nem tudnak lépést tartani a könyvkiadással, bár továbbra is felelősséggel tartozik az Egyház a nyomtatott és egyéb média (TV, film, zene) figyelésére, a hívek eligazítására.
Az első évtizedekben főképpen Bibliákat égettek, mármint azokat a fordításokat és kiadásokat, melyeket az Egyház üldözött.
*Michael Servetus írta le először, hogy Galenos tévedett, amikor azt feltételezte, hogy a szív jobb és bal kamrája közötti septum porózus, amit a Christianismi Restitutio című művében adatott ki. A könyvet és a szerzőjét is eretneknek minősítették a protestánsok (Kálvin és Luther is), a műből összesen három példány maradt ránk. Azt, hogy a kamrák közötti sövény tömör, a vér számára nem átjárható, Vesalius felismerésének tartjuk.
