Apropó Tartuffe: Molière (A cikk még bővül!)

A múlt héten láttam a Nemzeti Színház Tartuffe című előadását, David Doiasvili rendezésében. Erről jutott eszembe, hogy Molière-ről is írhatnék egy cikket. (Az előadás nagyon is tetszett, de középiskolásoknak csak óvatosan, ugyanis a rendező némileg szabadon kezeli a színdarabok szövegét, ha ez alapján írod az olvasónaplót, dolgozatot, vagy felelsz, megbuksz! Egyébként ajánlom, érdekes megközelítés, és szerintem illik Molière világához az előadás.)

Molière az a szerző, aki tulajdonképpen mindenkinek a tyúkszemére hágott, és úgy látjuk, hogy mindig megúszta. Első színműve, amit jegyzünk (egyébként a második komédiája), a Kényeskedők (1659), a précieuse-ök (negédesek) görbe tükre, már sokakat sértett. Tulajdonképpen egy alulértékelt (méltán? igaztalanul?) irodalmi irányzat, ami megszülte az első modern regényt (Mme de La Fayette: Clèves hercegné). A Tudós nők célpontja sem esik túl messze, hiszen abban azokat a nőket figurázza ki, akik bizony nem átallanak a tudományok iránt érdeklődni. (Bár való igaz, hogy a támogatott elméleteket a szereplők valóban nem jól választják meg.) A Tartuffe botránya kissé meglepő: mi lehet annál egyértelműbb beismerés, ha magamra veszem a képmutató ellen írtakat? A Don Juan is igen nagy felháborodást váltott ki, az Embergyűlőlót sem szerették a kortársak.

Molière neve nom de plume, írói álnév, Jean-Baptiste Poquelin állt a keresztlevelén. (A szüleinek érdekes lelkivilága lehetett, hogy Keresztelő Jánosnak nevezték fiukat.) Sosem volt hajlandó elárulni, honnan választotta művésznevét. Akkoriban egy ismert balett-táncos volt Molier, egyesek úgy vélik, az iránta való tiszteletből vette fel a nevet. Akkoriban a színészek gyakran vettek fel helységneveket, így Molière falu is lehetett a névadó. Régebben néhányan arra gondoltak, hogy François Molière után nevezte így magát, akit 1624-ben meggyilkoltak, és aki Théophile de Viau baráti köréhez tartozott. Manapság az utóbbi elméletet nem kedvelik. (Théophile de Viau az első szabadgondolkodó az írók között, vagy az első költő a szabadgondolkodók között, ahogy tetszik, kevéssel kerülte el, hogy máglyára ne vessék; hatása erős, a XVII. századi bürleszk írókat gyakran emlegeteik Viau-i körként is, valahogyan innen nőtt ki a felvilágosodás irodalma. Úgy mondanám, hogy Viau lehetett a XVII. század David Bowie-ja.)

A XX. század derekán néhányan felvetették, hogy Molière komédiáinak valódi szerzője maga a nagy Pierre Corneille lehetett. Ezt arra alapozták, hogy Molière, egy színész, nem volt elegendően művelt, és a kor szokása volt (lehetett), hogy egy vezető színésznek adják a komédiák szerzőségét, mert jobb reklám, mint az író neve. Ezen a linken (Florian Cafiero and Jean-Baptiste Camps: Why Molière most likely did write his plays; Science Advances 27 Nov 2019: Vol. 5, no. 11eaax5489 DOI: 10.1126/sciadv.aax5489) találjátok az egyik olyan cikket, ami ezt az elképzelést szövegelemzéssel dönti meg. Molière szóhasználata ezek szerint 95-100%-ban elkülönül mindkét Corneille-étől (Thomas, Pierre öccse is írt), és még több, az elemzésbe bevont szerzőétől is (Scarron, Rotrou, az eredeti felállásban továbbá La Fontaine, Quinault, Donneau de Visé és d'Ouville verses formában írt komédiái is benne voltak). Mivel a komédiák témaválasztása néhány jellegzetes típusba sorolható, és szoros formai követelményeknek kellett megfelelniük (hármas egység), ráadásul gyakori a mások (klasszikusok vagy kortársak) műveiből merített (néha a plágiumig menő) inspiráció, így a művek egyébként igen nagy hasonlatosságot mutathatnak. (Mellesleg, miért gondolják, hogy Molière műveletlen volt, amikor a Clermont-i kollégiumba járt, ami az egyik legjobb iskola lehetett már a XVII. században is? Később állítólag jogot hallgatott, illetve el-eljárt Gassendi előadásaira is, bár az utóbbi két állítást nem fogadják el a történészek bizonyosan igaznak, a jó középiskola megalapozhatta a műveltségét.  Miért lett volna Pierre Corneille szellemírója egy színésznek, ha saját jogon elismert író volt, még ha viszonylag kevés komédiát jegyzett is? Miért támadta volna Corneille Molière-t, ha az a saját írásainak támadását jelentette? Hogyan nem szakadt meg az együttműködés a színész és az író között, ha az író a színészt nyilvánosan meghurcolók élére áll? Egyébként olvastak ezek Corneille-műveket? A két szerző felfogása, filozófiája és stílusa semmiképpen sem felcserélhető!)

Sokáig nem értettem, miért viselkednek a komédiák ifjú hősei olyan teszetosza módon. Rendben, azt még én is tudtam, hogy a nőknek nem volt önrendelkezési joga a XVII. században, nem tanulhattak és munkát sem vállalhattak a polgári származású lányok, ezért mindig férfi gondoskodására szorultak. De vajon a felnőtt fiatalemberek miért függnek annyira apucitól, hogy tőle kell pénzt szerezni, és mindenáron ki kell kényszeríteni a beleegyezésüket ahhoz, hogy megházasodjanak? A választ a Felsült tudálékosból kaptam meg: az apa hatalma abszolút, és (a mi fogalmaink szerint) felnőtt fiát bezárathatta, ha az engedetlen volt, jogi vagy elmeszakértői közbenjárás nélkül. Erre használták a "kőzekét ad" kifejezést, mivel a cellák nagyon szűkek voltak (meg sötétek és nyirkosak is). Két apátságot emel ki  Lachèvre a Felsült tudálékoshoz írt jegyzetében, a St. Victort és a St. Martint, ahová berakhatták az engedetlen gyermekeket. (Forrás: Jacques Prévot: Cyrano de Bergerac, l'écrivain de la crise és Frédéric Lachèvre.)

Ha már Cyranot szóba hoztam (mily meglepő fordulat), néhány szót ejtek a Scapin furfangjairól is. Azt sokan tudják, hogy Molière elcsaklizott egy jelenetet a Felsült tudálékosból, méghozzá rosszul, mivel nemcsak a "gályás" rész mutat nagy hasonlatosságot, de az a szín is, ahol Zerbinette vihogva visszamondja jövendő apósának, hogyan vágták át és csalták ki a pénzét. Amikor Molière orrát kortársai beleverték ebbe a tolvajlásba, ő csak annyit válaszolt: a jó ötleteinket onnan szedjük, ahol éppen találjuk őket. (Az is különös, hogy a kortársak beleverték Molière orrát ebbe a lopásba: ugyan kinek tűnt fel, hogy egy 1654-ben, viszonylag kis példányszámban megjelent komédia, amit addig sosem mutattak be, két jelenete erősen átfed egy 1671 tavaszán színre vitt darabbal?) Egyes irodalmárok arra magyarázzák a plágiumgyanút, hogy valójában Molière társszerzője volt a Felsült tudálékosnak, és csak a sajátját vette vissza. Lachèvre pedig azt állítja, hogy a hasonlatosság félig-meddig baleset, és Molière véletlenül írt hasonló jelenetet, egy-másfél évtizeddel azután, hogy Cyrano komédiáját olvasta. (Ugyanezek az irodalmárok komoly gondban lennének, ha Saint-Evremond Les Académistes (1650) című komédiáját vetnék össze a Tudós nőkkel, pontosabban a Vadius-Trissotin vitával. A hasonlóság ezek között is igencsak szembetűnő.) Nagyon valószínűtlen, hogy Cyrano, akit mélyen felháborított, ha plagizáltak, (főleg ha pont tőle), és mindig gondosan feltüntette a forrásait, ahol mástól átvett bármit is, olyan szelíden tűrte volna a lopást, ahogy azt Rostand megírta. Én azt állítom (ez megint Benkő Rita olvasata!), hogy a Scapin-ban Molière éppen úgy feltüntette az eredeti ötletgazdát, ahogy Cyrano jelezte Francis Godwin inspirációját a Holdbéli utazásban. Nézzük csak, mi is a Scapin vége? (Spoiler alert!) Scapin, attól tartva, hogy az átejtett urak leverik rajta mindazt a csúfságot, amit ellenük elkövetett, azzal kerül elő, hogy egy építkezés mellett elhaladva egy ácskalapács esett a fejére, amitől HALÁLOS FEJSEBET kapott. A komédia szabájai szerint a címszereplő nem halhat meg, bár az utolsó mondat Scapintól ("Et moi, qu'on me porte au bout de la table, en attendant que je meure," azaz "engem pedig vigyenek az asztal végéhez, halálomra várva") nyitva hagyja mindkét értelmezést. (A '90-es évek végén a Comédie Française előadásában Scapin, úgy tűnik, valóban meghal; az előadást ennél a résznél kezdi visszajátszani a beágyazott video; és a debreceni Csokonai Színházban, Silviu Purcărete rendezésében, sem tűnt megjátszásnak a sérülése.) A fejseb valószínűleg egyértelműen jelezte a (korabeli) közönség számára, hogy Cyranonak lehet némi köze a műhöz, én pedig hommage-nak tekintem a Scapin furfangjait, és nem plágiumnak. 

Molière halála igen ismert. Még az adósok börtönében szedhette össze azt a tüdőkórságot, ami miatt a '60-as évektől betegeskedett. Aznap a Képzelt beteg volt műsoron, Molière-rel a címszerepben. Ő egyész nap szokatlanul gyengének érezte magát, (értsd: rosszul volt, akkoriban gyengeséget mondtak, amikor mi rosszullétről beszélünk,) de úgy döntött, megtartják az előadást, hogy a színészek ne essenek el az aznapi bevételtől, meg a nagyérdemű kedvéért (Condé herceg is a nézők között ült). Az előadáson egyszer megbicsaklott a hangja, de a közönség jórészt nem vett észre semmit, más leírások szerint olyan köhögőroham fogta el, hogy összeesett a színpadon, de összeszedte magát, és az előadás folytatódott.

Az előadás után az öltözőben feküdt, rázta a hideg, haza kellett vinni. Éppen két apáca volt a házában, azok maradtak mellette, míg elszalajtattak a feleségéért, orvosért, papért. A Képzelt betegért a Hippokratészra felesküdöttek olyannyira megorroltak, hogy nem találtak egyet sem közülük, aki hajlandó lett volna segíteni. A papok közül is csak a harmadik, akit felkértek, volt hajlandó Molière-nek feladni az utolsó kenetet (Tartuffe) - de már későn. Molière vért köhögött, egyre több vér ömlött a szájából, végül az a légutakban megrekedt és megfojtotta. A felesége is későn érkezett.

Akkor az volt a törvény, hogy színészt nem temethettek megszentelt földbe. Mivel Molière kegyben állt a királynál, így sikerült annyit kieszközölni, hogy éjnek évadján elföldelhessék maradványait oda, ahova a kereszteletlen csecsemőket temették.   

abbé Raynal (Guillaume-Thomas-François) irodalmi anekdotagyűjteményében összesen 42 kis történetet közöl Molière-ről, ezeket sorra előadom. Amíg ennél kevesebbet látsz, addig ez a cikk nincs kész:-)

I.

MOLIERE-t atyai nagyapja a rajongásig szerette; s mivel a jó öreg szenvedélye volt a komédia, gyakran vitte el rá unokáját. Az apa, aki attól tartott, hogy ez az öröm elvonja a szakmájától (udvari kárpitos) a  fia figyelmét, egy nap méltatlankodva megkérdezte az öregurat, miért viszi a gyermeket oly gyakran színházba, talán színészt akar nevelni belőle? Ami Istennek tetsző, válaszolt a nagyapa, belőle is lenne olyan jó komédiás, mint Belle-Rose. Ez a válasz megdöbbentette a fiatalembert, egyből megutálta a kárpitos-mesterséget, és meghozta a kedvét a komédiázáshoz.

II.

Azt mondják, hogy a Conti herceg fiatal Moliere-t titkárává akarta tenni, és hogy a Francia Színház dicsőséges szerencséjére Moliere bátran a  tehetségére támaszkodva akart tiszteletre méltó pozícióba kerülni: ha ez a tény igaz, akkor ez a történet megtiszteltetés a hercegnek és a komikusnak egyaránt.