Kezdőlap > Egy vidéki házról

Egy vidéki házról

2020.06.16 17:30

Uram,

Felleltem a Paradicsomot az Édenkertben, az aranykort, az örök ifjúságot; végül megtaláltam magát a csöpp Természetet pólyájában. Tiszta szívvel nevetünk itt; nagy cimborák vagyunk mi, a falu kondása^a és én, és az egész plébánia azt bizonygatja, hogy megvan hozzá minden, így egy kis munkával elérhetem, hogy egy napon majd jól énekeljek a kórusban. Istenem! képes-e egy olyan filozófus, mint amilyen Ön, egy ilyen kellemes visszavonulás helyett a bíróság hiúságát, terheit és zavarát választani? Uram, tudja-e, hogy egy vidéki nemesúr, az egy ismeretlen herceg, aki nem hallja a király szavát, csupán egyszer évente, és nem is ismeri őt, csak valami távoli atyafiságon keresztül; és elég jó-e a szeme hozzá, hogy az Udvarból is meglássa itt ezt a laklit, aki páváit pásztorolja, hasra vetve magát a fűben, békésen húzza a lóbőrt tíz órán át egyhuzamban, és hogy gyógyítsa magát a heves láztól, egy negyed sárga szalonnát bevesz; ha látná mindezt, megvallaná, hogy ez a békés nyugalmat nem ízlelheti az aranyozott címerpajzsok alatt. Térjen hát vissza, könyörgöm, magányához. Úgy vélem, hogy Ön elvesztette emlékezetét, igen, kétségtelenül elvesztette; de valóban maradt-e még valami halovány eszméje emlékezetében ennek az elvarázsolt palotának, ahonnan száműzte magát? Ó, jól látom, nem maradt? Akkor el kell küldenem képét levelemben. Hallgassa hát, mivel ímhol egy kép, ami beszél.

A ház bejáratánál öt út alkotta csillagot találunk; minden tölgy, mi az utakat szegélyezi, csodálatra ragad óriás termetével, a tekintetet csúcsukig vezetik, majd a mélybe dobják, lábaikhoz, és minket kétség fog el, hogy vajon a föld hordozza-e őket, vagy éppen ők tartják a gyökereikbe kapaszkodó földet; azt mondaná, hogy kevély homlokuk az égi glóbusok súlyától ráncolódik, amelyeket csak nyögve tarthatnak meg. Karjaikkal az ég felé nyújtva, úgy tűnik, mintha a csillagoknak könyörögnének, tisztán kaphassák meg azok jóságos befolyását, még mielőtt tisztaságukból bármit is elveszítenének az elemek ágyán. Ott, a természet kertészetében mindenütt, hol a virágok olyan erős illatot lehelnek, hogy felébresztik és be is töltik a szaglást, egy rózsa egyszerűsége a csipkebokron, és az ibolya ragyogó kéksége a szeder ágai alatt, nem hagynak teret a választásnak, vajon egyikük szebb-é, mint a másik. Ott, hol a tavasz ír minden évszakot, ott, hol a mérgező növények nem nőhetnek a nélkül, hogy születésük ne csalná meg fennmaradásukat, ott a patakok útjukról mesélnek a kavicsoknak, ott ezer kis tollas hangtól zeng az erdő, és a remegő dalos torkokból olyan sűrűn hangzik az énekszó, mintha minden fa levele egy csalogány alakját és nyelvét öltötte volna magára; néha egy koncerttel csiklandanak, néha vágyakozóan húzzák muzsikájukat, néha szenvedélyes elégiába mennek át gyors sóhajaik, majd ellágyítják hangjukat, hogy gyengéden szánalmat ébresszenek, néha harmóniáik új erőre kapnak; és a futamok, a fugák, a negyedek és a felcsattanások egybefogják a lelket hangjukkal. Maga Ékho is oly gyönyörűséget lel bennük, úgy tűnik, azért ismétli nagy szorgalommal, hogy maga is megtanulja áriáikat, és a féltékeny folyamok menekülve morognak, felbőszülve, amiért nem érhet fel hangjuk a madarakéval. A kastély mellett két sétateret lelhet, melynek szakadatlan zöldje a látóhatárig tartó smaragd, egybefolyó árnyalatok a színek kavalkádja, mit a tavasz száz kis virággal fest bele, s a virágok arca oly tiszta, hogy senkinek nem lehet kétsége: nem egymást kergetik, hanem a simogató szellő szerelmes csókjai elől menekülnek. Ezt a mezőt akár egy végtelenül csendes tengernek vélhetnénk, de egy gyengéd zefír elegendő hozzá, hogy hullámzó óceánná korbácsolja, hullámokat hullámok hátán keltve riogat: mindjárt elnyeli ezeket a merész apróságokat; de ez a tenger nem ad partot a tekintetnek, szemünk elrémül, hogy mily messzire futhat akadálytalan, a gondolatot küldi maga elé. A gondolat pedig kételkedve, hogy talán amit lát, az már nem is ez a világ, szinte már meggyőz minket arról, hogy ez a bájos vidék kényszeríti az Eget a Földre borulni. Egy ennyire hatalmas és ily tökéletes szőnyeg közepén egy vidéki szökőkútból ezüst bugyog fel, partjain szemléli jázmin-, narancsfa- és mirtusz-díszítését, ezek az apró virágok köré gyűlve mind azon versengenek, melyiküket is ítéli legszebbnek. A feltörő víz arcára tekintek, ifjú és sima, nincs egyetlen apró ránca sem, még anyja kebelén ring, majd köröket ír le, vissza-visszatérve forrásához körbe öleli azt sokszorosan, így bizonygatva, hogy mennyire bánja, ha el kell hagynia szülőházát. Én leginkább mégis szemérmes természetét csodálom: szégyenlősen mormogva utasítja el vakmerő kezemet, mikor megérintem, anyjához közel. Az utazó, ha a víz fodraira ráhajolva frissítené magát, megdöbben: a látóhatár felett fényes nappal van, mégis az antipóduson látja a napot, és nem merészkedik a víz szélére, nehogy az egek boltozatába¹ zuhanjon. Hagynám, hogy a kút vize sodorjon annak a tavacskának mélyére, mibe belefolyik, de olyan hatalmas és mély, hogy képzeletem aligha mentheti meg benne magát úszással. Elhagyom az ön kis Kék-kútjának² többi részletét, hiszen valaha éppen úgy elbűvölte Önt, mint engem, és mivel Ön még nálam is jobban ismeri; de tudja meg, mégis mutathatok még valamit, ami az Ön festőinek művéről hiányzik. Fogadja meg hát, és hagyja végre el Párizs minden nyűgjét. A palotaszolgája olyannyira szereti Önt, hogy megfogadta: addig biza le nem vágja a legnagyobb disznaját, amíg Ön vissza nem tér, és erősen fogadkozik, hogy ráveszi önt még arra, vesse le magáról a nehéz hivatalt, ami káprázatos hasznával mindenkit elrémít. Tegnap estefelé, az asztal mellett ülve egy kis iszogatás után, még azt is mondta, hogy ha kelmed letegezné, hát ő is viszzategeződne, és ebben ne kételkedjék, mivel nekem is erősen bizonygatta, hogy hülye³ vagyok, mivel, bár nem kapok érte fizetséget, én mégis

Engedelmesen szolgálatára állok.

Jegyzetek

Különös módon ennél a fordításnál leginkább arra kellett vigyáznom, nehogy a lopás bűnébe essek. A csillag alakú tértől ugyanis a levél szinte szóról-szóra megegyezik a Holdbéli utazásban a földi Paradicsom leírásával, amit már Szávai Nándor lefordított, én pedig számtalanszor olvastam, a szememmel és a fülemmel is. Hónapok óta kerülöm a magyar fordítást, hogy ne az törjön elő. Persze felvehetném a kapcsolatot Szávai jogutódjaival, és engedélyükkel - megfelelően hivatkozva - idézhetném azt is, csak éppen a két szöveg csak majdnem azonos.

Erről jut eszembe, érdekes kérdés körüljárni Cyrano viszonyát a plágiummal. Mivel a két szöveg nagymértékben átfed, akár az önplágium gyanúja is felvetül itt. Csakhogy a lopás más meghatározást kap a XXI. századi tudományos publikációknál, és más az irodalmi műveknél, a XVII. században pedig még inkább különbözik a definíció.

Amíg a Holdban a földi Paradicsom - véleményem szerint - nem valóságos helyszín, leírása sokkal inkább a főszereplő látomása (egy alapos agyrázkódás után), itt az Éden valóságos hely, ha éppen idealizált is. A filozófus Epikurosz követője, hedonista, a világtól visszavonultan, rejtőzködve élő ember, aki nem hajszolja a hivatalt és a rangot. (A boldogságfilozófiák is megérmek egy hosszabb bejegyzést, addig a wikipédiával kell beérnetek.)

^aEpikurosz kertjében járva élvezzük mindazokat a szelíd gyönyöröket, mit a természet és a kert gyümölcse adhat. Epikurosz követőit gyakran nevezik Epikurosz disznóinak is, mivel a sertés nem tud feltekinteni az égre. (Epikurosz filozófiája szerint az embernek nincs dolga az istenekkel, azok nem avatkoznak a világ folyásába, és nem érdemes a halálon sem sokat gyötörnünk magunkat, mivel amíg élünk, a halál nincs jelen, és amikor eljő a halál, mi nem leszünk.) Az epikureizmus rossz hírű filozófia, sokat mocskolták, alaptalanul. Gassendi, Cyrano mestere, írja meg Epikurosz életrajzát, rehabilitálja a filozófust.

A XVII.-XVIII. századi filozófusok és írók között sok epikureista akad. Voltaire Candidja végén, mikor minden szereplő eléri, amire vágyott, és semmi sem bizonyul olyan szépnek és jónak, mint amilyennek várták, azzal búcsúzik, hogy "megyek, mert sok munka vár még a kertben". Ez a kert éppen Epikurosz kertje.

¹firmamentum: az ég szilárd gömbje (a geocentrikus világnézet szerint), melyhez a csillagokat erősítette a Teremtés

²a szójáték kedvéért Kék-kútinak fordítom; a Fontainebleau-i kastély Párizstól mintegy 55 km-re található, a királyok hatalmas, kedvelt palotája, XIII. Lajos szülőhelye. Természetesen nem vendégeskedhetett itt senki Cyrano köreiből, csupán párhuzamként mutatja be (bár Fontainebleau-ban is angolkertet találunk), és a poénért. Egyébként Mauvières-ben, ahol Cyrano felnőtt, szintén angolkert van. (Tatán, a Cseke-tónál találni angolkertet, ami valóban úgy néz ki, mintha a természet lenne az egyetlen kertésze.)

³Ábrányi Emil nyomán én is hülyének fordítom a 'sot' szót.

A Fontainebleau-i kastély 1618-ban (forrás: wikipedia, link lejjebb)