Második fejezet, amelyben félelmetes kalandok sora vár hősünkre

...Bizonyára még egyéb dolgokat is megjegyeztem, de a repülés élményétől olyan felindultság vett erőt rajtam, hogy az ágy szélére sodródva, csupasz hasammal a kövezetre estem, tágra nyílt szemekkel, a fal és az ágy közé. Íme, uraim, ezt álmodtam, teljes egészében. Úgy vélem, hogy vérmérsékletemet eme két fő nedv határozza meg, mivel alig különbözik mindez, mit általában álmodni szoktam: gyakorta az egekbe emelkedem és nem is zuhanok vissza. A változást a vérbőségemnek tulajdonítom, melyet a tél közös örömei okoztak, és amelyektől a szokottnál jobban kiterjedt. Vérem behatolt a fekete epébe, ennek tömege húzott vissza. De végül csak arra jutok, hogy az álmok tudományából kevéssé jósolhatunk.

        Fekete epe, azaz melankólia

 - Hitemre! - fűzte hozzá Cussan, - igaza van, mindez nem más, csupán zagyvalék, összeszőve mindabból, amit ébren gondolunk, mesebeli szörny az össze-visszaságból, amelyet képzeletünk minden rendszer nélkül sodor elénk, mikor nem értelmünk vezérli. Mi mégis addig facsarjuk, míg úgy nem véljük, hogy rálelünk a valódi értelmére. Úgy tekintünk az álmokra, mint az orákulumokra, mintha ez lenne a jövőbelátás tudománya, de, hitemre, én ugyan nem találok egyéb hasonlatosságot, ha csak azt nem, hogy az álom és az orákulum egyformán érthetetlen. Példának itt van az enyém, éppen annyit ér, mint a többi. Azt álmodtam, hogy búslakodom, és akármerre fordultam, mindig Dyrconába botlottam, aki pedig minket hívott. Nem kell sokáig főni a fejemnek ahhoz, hogy ezeket a sötét előjeleket megfejtsem, pár szóban is elővezethetem misztikus értelmüket. Ez pedig, hitemre, annyi, hogy Colignac igen vacak álmokat ad, és hamarosan próbára tesszük, Cussanban ugyan jobbak készülnek-e.

 - Gyerünk hát - mondta a gróf, - ha már ez az ünneprontó annyira szeretné.

Így hát elhatároztuk, hogy még aznap útnak indulunk. Azt kértem, hogy én korábban útnak eredhessek, mivel szerettem volna néhány könyvet átvinni, hiszen már egy egész hónapja voltunk Colignacban. Beleegyesültek, így én mindjárt ebéd után ülepemet nyeregbe emeltem. Hitemre! eközben egy csomagot is összeállítottam azokból a kötetekből, amelyekről úgy véltem, hogy hiányoznak a cussan-i könyvtárból, és ezt egy öszvérre raktam. Ugyan már három óra körül elindultam egy gyors járású hátason, mégis csak lépésben haladtam. Egyrészt kis könyvtáram csak így tarthatott lépést velem, másrészt pedig lelkemet gazdagítottam az elém táruló táj szépségével. De hallgassák csak a következő kalandomat, ami igencsak meglepi majd Önöket!

Már négy mérföldet megtettem, amikor olyan helyre értem, amit kétségkívül láttam már valahol. Ahogy kutattam az emlékezetemben, ráébredtem, hogy ez az a táj, amelyről a múlt éjen álmodtam. Ez a különös egybeesés sokáig lekötötte a figyelmemet, és még tovább is elfoglalt volna, ha egy furcsa jelenés fel nem riaszt gondolataimból. Egy kísértet (legalább én annak láttam) jelent meg előttem, és megragadta a lovam kantárát. Ez a fantom óriási termetű volt, durvának és szomorúnak tűnt, már ami kilátszott belőle. Azt nem tudom, hogy szép volt-e, avagy rút, mivel a zsoltároskönyv lapjaiból szőtt, hosszú köntös takarta alakját egészen az ujja hegyéig, az ábrázata előtt pedig egy kártya volt az In Principioval, János Evangéliumának kezdő soraival teleróva. Először így szólt hozzám a jelenés:

 - Satanus diabolas! - kiáltott rémülten, - a nagy, élő Isten nevében parancsolom neked...

Itt megtorpant, de csak ismételgetni tudta a nagy, élő Istent, miközben riadt tekintete a pásztort kereste, hogy az megsúgja neki a többit is. Amikor felfogta, hogy bármerre is néz, a papot nem leli, olyan iszonyatos remegés fogta el, hogy fogai fele a vacogásban kipotyoghattak, és az őt borító papírok kétharmada lehullot róla. Visszafordult felém, olyan tekintettel, amit kedvesnek éppen nem mondanék, sem közönségesnek, ahogy lelke hányódott, hogy vajon feldühödjön-e, vagy megenyhüljön, végül kibökte:

 - Jól van! Satanus diabolas, az istállóját neki, Isten és Szent János úr nevében parancsolom neked, hogy maradj veszteg, mer' ha csak megmoccansz, akár lábakon jársz, akár patán, ördög vigye, én kiontom a beledet!

Rántottam egyet a zablán, hogy kitépjem a kezéből, de a feltörő nevetés annyira fojtogatott, hogy minden erőmet elvette. Ehhez a képhez még azt tegyék hozzá, hogy ekkor nagyjából ötven falubeli is előkerült a sövény mögül, akik térdükön menetelve kántálták a Kyrie Eleisont. Amikor már elég közelre értek, a négy legnagyobb közülük bemártotta a kezét a szenteltvíz-tartóba, amit a templomszolga szolgálatkészen tartott eléjük, azzal galléron ragadtak, ekkor előkerült Messire Jean is, odaadóan húzva stóláját, amit kezem köré teker, majd a nők és gyerekek szedett-vedett hada körülkerít egy jókora asztalkendővel, hiába is próbálok ellenállni, csak a fejem látszik már, úgy betekernek vele. Ez a legénység, mintha csak a sírba vinne, hurcol Toulouse-ba. 

        Messire Jean-nak nevezték általában a papokat.

Hol az egyik kiáltja, hogy éhínség törne ki az elfogásom nélkül, mivel, mióta ott vagyok, biztosan szemmel vertem a vetést, később egy másik azt panaszolja, hogy a juhaiba pont azon a vasárnapon esett a himlő, amelyiken a vecsernyéről jövet én őt vállon veregettem. De minden szerencsétlenségem ellenére a legnagyobb mulatságomra szolgált az, amikor egy fiatal parasztlány, a fantom menyasszonya, rémülten kiáltozni kezdett:

 - Te nyomorult! Elvesztetted a fél szemedet? - rivallt a kedvesére, aki akkor már úgy ülte meg a lovamat, mint aki győztes csatára sarkallja. - Hát talán nem látod, hogy a varázsló lova a szénnél is feketébb, hogy az maga az ördög, és egyenesen a szombatra hurcol? 

Talpasunk erre ijedtében a ló fara alá pottyant, így hátasom kereket oldhatott. 

A többiek ez alatt azt vitatták meg, hogy az öszvért alávessék-e vizsgálatnak, és arra jutottak, hogy igen, majd a csomagot felbontva elsőként Descartes Fizikája került a kezükbe. Éppen annál a résznél nyílt ki a kezükben, ahol ez a filozófus a bolygók mozgását körökkel szemlélteti, mire mindannyian felsivítottak, hogy boszorkánykörök azok, amikkel Belzebubot hívom. Aki addig a könyvet tartotta, ijedtében kiejtette a kezéből, és szerencsétlenségemre pont azt az oldalt fedte fel, ahol a mágnes erényeit tárgyalja. Szerencsétlenségemre, mivel az érc részeinek a vashoz kapcsolódását úgy ábrázolja, mintha karok nyúlnának ki belőle. Erre az egyiknek eszébe jut, hallom rikoltását, hogy az ő Fiarce unokatestvére istállójában is ott voltak a varangyok, amikor megdöglöttek a lovai. Erre a leghevesebbek elkapták a kezüket, ki kebléhez, ki zsebébe rejtve, Messire Jean pedig teli torokból kiáltozni kezdett, hogy senki ne nyúljon semmihez, mivel ezek az írások igazi bűbájoskönyvek, és az öszvér pedig egy Sátán. A csőcselék erre úgy megrémült, hogy hagyta az öszvért békésen eloldalogni. Hamarosan azt látom, hogy Mathurine az, a plébános úr cselédje, aki öszvéremet a parókia istállója felé hajtja, mivel atól tart, hogy ha a temetőbe tévedne, még beszennyezné a halottak porát. 

        Descartes hat írásának terjesztését betiltja az Egyház 1663-ban, azok "megtisztításáig". (A Fizika nincs közöttük.)

Este, már hét óra után érkeztünk meg egy kisvárosba, ahol, hogy felfrissüljek, a börtönbe hurcoltak. Így írom, mivel az olvasó úgysem hinné, hogy egy lyukba temettek, pedig egyetlen piruettel bejártam az egészet. Nincs senki, aki ott látva engem, ne egy köpölyözőcsésze alatt meggyújtott gyertyának vélt volna. Először a börtönőr lépett hozzám ebben a barlangban.

        Köpölyözésnél egy kis üvegcsészében tüzet gyújtanak, majd hirtelen ráfordítják a beteg bőrére. Ahogy ráteszik, a tűz kialszik, és a forró levegő miatt szívóhatás alakul ki.

 - Ha ezt a kő ruházatot azért adja, hogy viseljem, akkor túl nagy, de ha sírnak szánja, akkor nagyon is szűk. Itt a napokat csak éjekben lehet számolni, és az öt érzék közül csupán kettőt hagy meg a használatomra: a szaglást és a tapintást, az előbbit arra, hogy érezzem a börtönöm bűzét, utóbbit pedig csak arra, hogy kézzel foghatóvá tegye azt. Igazság szerint, bevallom önnek, azt hihetném, hogy elkárhoztam, ha nem tudnám, hogy ártatlanok nem léphetnek a pokolba.

    Kőzekébe öltöztet: kifejezés, jelentése bebörtönöz, vagy bezárat. Ebben a korban az apáknak is joguk volt (felnőtt) fiaikat bezáratni, ha azok engedetlenek voltak, például a Saint-Victor és a Saint-Martin apátságokba. 

Az ártatlan szóra a börtönőr nevetésben tört ki:

 - És, hitemre, ön is a mi embereink közül való? Mivel én még sosem zártam rá a kulcsomat másra.

Néhány hasonló bókot követően a jóember vette magának a fáradságot, és megmotozott, nem tudom, miért; de abból az alaposságból, ahogy ezt végezte, arra következtettem, hogy az én érdekemben teszi. A kutatása nem járt eredménnyel, mivel a Diabolas csata során aranyaimat a csizmám szárába csúsztattam. Amikor igen alapos anatómiai vizsgálat után ugyanolyan üresen találta a markát, mint annak előtte, nem sok hiányozhatott ahhoz, hogy belehaljak a rettegésbe, míg ő a csalódottságba.

 - Ó! A fenébe is! - ordított habzó szájjal, - hát mindjár' láttam én, hogy ez csak valami boszorkánymester lehet! Épp olyan nyomorult ez, mint az ördög. Gyerünk, menj, pajtás, - tette hozzá, - idejében gondolj a lelked üdvére!

Még be sem fejezte a szónoklatát, már hallom is, hogy harangoz a kulcsokkal, próbálja kiválasztani, melyik nyitja az én cellámat. Ez alatt  hátat fordított, én pedig, hogy meg ne bosszulja magán a sikertelen látogatást, ügyesen kihúztam három aranyat a rejtekéből, majd így szóltam:

 - Ajtónálló uram, íme egy arany, könyörgöm önnek, hogy hozasson valami elemózsiát, mert tizenegy óra óta nem ettem!

Nagylelkűen elfogadta tőlem, és biztosított róla, hogy az engem ért sorscsapás igen meghatja. Miután így meglágyítottam a szívét, így folytattam:

 - És ímhol még egy, amiért, szégyenemre, olyan sok gondot okozok önnek.

Erre már megnyitotta a fülét, a szívét és a markát is, én pedig szép sorjában beleszámoltam nem kettő, hanem három aranyat, és a harmadikért cserébe arra kértem, hogy adja mellém az egyik legényét társaságnak, mivelhogy a balsors üldözöttei rettegik a magányt. 

Ez a tékozlás akkora boldogsággal töltötte el, hogy mindent megígért, a térdemet átölelve kifejtette, hogy az igazságon csorba esett, hogy látja, az ellenségeim a vesztemre törnek, de majd meglátom, hogy visszanyerem a becsületemet, csak tartsak ki, és hogy ő vállalja, három napon belül kifehéríti a mandzsettámat. Nagyon is komolyan köszöntem neki udvariasságát, és miután vagy ezerszer a karjába zárt úgy, hogy majdnem megfojtott, kinyitotta az ajtó zárját, majd újra ráfordította a kulcsot. 

Teljesen egyedül maradtam a bánatommal, testemet egy vödörnyi összetört szalmára helyeztem, ami mégsem bizonyult elegendően aprónak ahhoz, hogy még vagy ötven patkány ne rajcsúrozott volna benne. A padló, a mennyezet és a falak: hat sírkő, így hát, hogy alulról, felülről és minden oldalról a halál vett körül, biztosra vehettem azt, hogy eltemettek. A csigák hideg nyála keveredett arcomon a varangyok ragacsos mérgével, a tetvek foga hosszabb volt, mint a testük. Előre rettegtem, hogyan próbálok szabadulni a kőtől, és az sem jelent könnyebbséget, ha kívül van. Összességében, úgy gondolom, már csak egy asszony és egy törött cserép hiányzott ahhoz, hogy valóságos Jób legyek. 

       hólyagkőre utal

Két nehéz óra telt el így, amikor hallom, ahogy egy jókora kulcs megcsörren, majd az ajtóm nyikordul, ez riasztott föl a szenvedéseim fölötti mélázásból. A zűrzavarból egy lámpa fényénél kirajzolódott előttem egy megtermett mamlasz alakja, aki egy agyagfazekat tett a lábam közé.  

 - Az az, ne kéresse magát, itt a jó kis káposztaleves, pont úgy, ahogy az kell. .. Ez az asszonyunk saját levese, és, aszondom, egy csepp zsírt se vett le róla senki.

Ezzel az öt ujját belemerítette, egészen a fazék aljáig, hogy engem így biztasson. Én meg követtem a példáját, nehogy elbátortalanítsam, ő pedig csillogó szemmel folytatta:
 - Az istállóját neki, maga aztán jó tesó! Aszongyák, irigyei vannak, a fenébe is! rókák azok, de maj' meglátják! Ó, hát jól van az úgy: sok csepp követ váj. 

Ezt az együgyűséget hallva kétszer vagy háromszor is majdnem elnevettem magamat, de szerencsésen visszafojtottam. Láttam, hogy a jó sors vetette elém ezt a mamlaszt, hogy megszabadulhassak szorult helyzetemből, ezért különösen fontos volt, hogy elnyerjem a jóindulatát. Más úton nem léphettem meg, mivel a börtönt tervező mérnök több bejáratról is gondoskodott, de a kijáratról teljesen megfeledkezett. Ezzel a megfontolással, gondoltam, próbára teszem, és így szóltam hozzá: 

 - Úgy látom, kedves barátom, te igencsak szegény lehetsz.

 - Sajna, uram, - felelt a mamlasz, - maga akkor sem kerülhet lejjebb, amikor majd megérkezik az ördög házába!

 - Íme, - folytattam, - itt egy arany. 

Annyira remegett a keze, ahogy belecsúsztattam a pénzt, hogy alig tudta összecsukni a markát, amit én rossz előjelnek véltem. Hamarosan rájöttem a heves köszöneteiből, hogy az örömtől reszket, így hát folytattam:

 - Ha segítenél abban, hogy egy fogadalmam teljesülhessen, akkor húsz arany  (meg a lelkem üdve) úgy a tiéd lehetne, akárcsak a sipkád. Mivel, tudod, még egy negyedórája sincs, épp egy perccel azelőtt, hogy jöttél, egy angyal jelent meg nekem, és megígérte, hogy bizonyságot tesz az ügyemben, ha holnap elmegyek ebben a városban a Miasszonyunknak szentelt misére, a nagy oltárhoz. Hiába mentegettem magam, hogy túlságosan szoros őrizetben tartanak, de csak azt felelte, hogy jön értem egy ember, a börtönőr küldötte, hogy társaságom legyen, akit utasíthatok arra, hogy vigyen el a templomba és utána kísérjen vissza a börtönbe. Azt is megengedte, hogy feltárjam mindezt a titkot, és ő kérdés nélkül engedelmeskedik, vagy egy éven belül meghal, és ha kételkedne a szavamban, bizonyságul csak annyit mondjak, hogy ő az, aki a skapuláréban munkálkodik. 

Az olvasónak annyit még tudnia kell, hogy mikor a fickó belépett, láttam, az inge alatt olyasféle skapulárét visel, amihez hasonlót egyes szerzetesek is hordanak, ez adta az ötletet, hogyan szőjem a jelenés történetét.

 - Naná, hogy! - vágta rá, - jó uram, épp úgy teszek, ahogy azt az angyal megparancsolta nekünk. De úgy kell lennie, hogy kilenckor megyünk, merthogy az urunk akkor Toulouse-ban lesz, hogy összeboronálja a fiát a magasabb művészetek mesterének a lányával. Há má az úgy van, a bakónak sem rosszabb a híre, mint a rühnek. Aszongyák, a leányzó annyi aranyat kap hozományul, hogy egy király váltságdíja is kitelne belőle. Há, szép is, gazdag is, de ilyen falat sosem juthat egy szegénylegénynek. Sajna, jó uram, tudnia kell...

Itt már nem szalasztottam el a lehetőséget arra, hogy végre félbeszakítsam, mert ebből a kezdetből láttam, hogy hosszasan tud a fiú hetet-havat összehordani. Azután meghánytuk-vetettük tervünket, és a mamlasz végül magamra hagyott.

Másnap reggel meg is jelent, nem felejtett el kihantolni, pontban az ígért órán. Öltözékemet a börtönben hagytam, és az előző nap megbeszéltek szerint rongyokba bújtam, hogy fel ne ismerjenek. Ahogy kiértünk a szabad levegőre, rögtön a kezébe számoltam a húsz aranyat. Alaposan megnézte a pénzt, nagy szemeket meresztve.

 - Valódi arany mindegyik, és megvan a súlya, szavamra -, biztosítottam. Erre ő így felelt:

 - Ugyan! Uram, nem azon jár az eszem, hanem arra, hogy a nagy Macé háza eladó, kertestül - szőlőstül. Megvehetném kétszáz frankért, nyolc nap alatt köthetnénk meg az üzletet rá, és csak arra kérném, jó uram, hogy, ha önnek is megfelel, ameddig a nagy Macé bele nem olvassa a pénzt a ládikájába, addig ne változzanak ezek az aranyak tölgyfalevéllé!

    Tölgyfalevéllé változik az az arany, amihez az ördög segíti a híveit; gyakran felbukkanó babona az átok, ami egy éven belül megöli az áldozatot.

Mulatságos volt, mennyire együgyű ez a csibész. 

Ez alatt folytattuk utunkat a templom felé, végre meg is érkeztünk. Nemsokára elkezdődött a nagymise, de ahogy őröm felkelt, hogy az áldozáshoz járuljon, én a főhajóba siettem, aztán, másokkal elvegyülve, három ugrással kint termettem, és egy kanyargós utcácskában találtam magamat.

A fejemben kavargó gondolatok közül azt követtem, amelyik arra sarkallt, hogy jussak Toulouse-ba, mivel csupán félmérföldnyire volt, és ott találok postát. A külvárost hamar el is értem, de annyira zavarban voltam, amiért mindenki engem bámult, hogy elvesztettem a magabiztosságomat. Meglepetésük oka az volt - mivel még új számomra a rongyos szerep, - hogy a rossz hacukát ügyetlenül öltöttem magamra, és a tartásom is elütött a megjelenésemtől, mintha nem is nincstelen volnék, hanem valami maskara, sietve mentem, lesütött szemmel és semmit sem kérdezve. 

Végül, mivel az általános figyelem nagyon is veszélyessé válhatott számomra, felülkerekedtem a szégyenemen. Ahogy észrevettem, hogy valaki engem figyel, felé nyújtottam a tenyeremet. Ahhoz is elegendő bátorságot gyűjtöttem, hogy azokat is adakozásra kérjem, akik rám se néztek. De figyeljék csak, ha szembeszegül Fortunával, a túlzott körültekintés,  hogy tönkretehet mindent, mivel megharagítja ezt a gőgös teremtést! Ezt a saját kalandomra értem, mivel ahogy láttam egy tisztesen öltözött középpolgárt, aki háttal állt nekem, nem átallottam megrántani a kabátját: 

 - Uram, ha az együttérzés megindítja...

A következő szót már nem bírtam kinyögni, mivel a férfi felém tekintett. Ó, Isten! Mivé vált! Te jó Isten! Én mivé váltam? Ez a férfi nem volt más, mint a börtönőröm!

A meglepetés mindkettőnket megbénított, hogy hogyan láthatta ott egyikünk is a másikat, ahol éppen láttuk egymást. A szemében csak én voltam, a tekintetemet ő töltötte ki. Végül a közös érdek, bármennyire különbözött is, kirántott mindkettőnket ebből az elragadtatásból. Először ő kiáltott:

 - Ó, én nyomorult! Hát pont itt és most kell elfogatásnak lennie?

Ez a kettős értelmű beszéd új ötletet adott nekem:

 - Hé, ide mind, urak, fogják el, a törvény nevében! - Ordítottam, ahogy a torkomon kifért. - Ez a gazfickó rabolta el Tajtéky grófnő ékszereit, már egy éve keresem. Uraim, - folytattam teljesen kifulladva, - száz arany annak, aki elkapja!

Még ki sem mondtam ezeket a szavakat, már rá is veti magát a csőcselék az elképedt szerencsétlenre.  Talán percekig magán kívül volt, a döbbenet, amibe az én hihetetlen arcátlanságom vetette, azzal az értetlenséggel párosult, hogy vajon hogyan juttattam át testemet a kamrám falán törés nélkül, minthogy másképpen nem menekülhettem. 

Végül csak magához tért valahogy, és először azzal próbálkozott, hogy meggyőzze a jónépet, ő pedig becsületes ember. Kétségkívül fel is tárta volna előttük ezt a rejtélyt, ha egy tucatnyi kofa, lakáj és székhordozó öklével be nem tömte volna a száját, csak hogy megszolgálják a pénzemet. Mivel mindegyik úgy gondolkodott, hogy ha felháborodásukat minél inkább kitöltik azon a szegény bolondon, annál nagyobb lesz a jutalmuk, így mind igyekezett hozzáférkőzni, ki kézzel, ki lábbal. 

 - Lássuk a tisztességes embert! - bődült rá a söpredék. - Mindjárt rájön,  ő sem mondhat mást, mint hogy megcsípték!

A komédia vastagja még csak most következett. A börtönőr azért öltött ünneplőt, hogy megkérje az ítéletvégrehajtó lányának kezét, és attól tartott, ha ezt felfedi, még alaposabban megverik. A magam ügyében jobbnak láttam kereket oldani, amíg a küzdelem a leghevesebben zajlott. A lábaimra bíztam a menekülést, és azok rögtön a szolgálatomra keltek. De, vesztemre, az emberek már úgy néztek rám mindenfelől, hogy attól előtört a kezdeti riadalmam. Ha száz kis kolduska táncolt köröttem, odavonzva a tekintetet, az jutott eszembe, vajon nincs-e a homlokomra írva, börtönszökevény? Ha egy járókelő a kabátja alól kinyúlt, arra véltem, hogy valami őrmester éppen felém kap, hogy elfogjon. Ha egy másik a járdát nézve haladt el mellettem, és a tekintetünk nem találkozott, arról győzködtem magamat: csak megjátssza, nem ismer fel, hogy hátulról ragadhasson meg. Ha észrevettem, hogy egy szatócs betér a boltjába, azt mondtam: épp a bárdját akasztja le! Ha egy népesebb negyedben találtam magam, ezt gondoltam: ennyi ember nem gyűlik egybe minden ok nélkül! Ha egy másik néptelen volt: csak arra várnak, hogy rám vessék magukat! Egy kordonra akadtam: elbarikádozták az utcákat, hogy körbekerítsenek! Végül a félelem felülkerekedett az értelmen, minden embert íjásznak láttam, minden szó "elkapjuk" és minden zaj a börtönzár elviselhetetlen csörrenése. 

Ahogy ez a páni rettegés vett erőt rajtam, elhatároztam, hogy továbbra is rongyos maradok, hátha gyanú nélkül átjuthatok a városon, ki a kapuig, de attól tartva, hogy a hangomról mégis felismernek, a némákat kezdtem utánozni. Akik rám néztek, azokhoz odaléptem, az állam alá, majd a számra mutattam és eltátottam, grimaszommal és egy artikulátlan kiáltással próbáltam a tudtára adni, hogy egy szegény néma koldul alamizsnáért. 

Néha együttérzőn vállon veregettek, máskor éreztem, hogy a markomba csúsztatnak valamit, olykor az asszonyokat hallottam arról sugdolózni, hogy biztos Törökországban tettek így a hit vértanújává. Azt megtapasztaltam, hogy a koldusnyomor nagy könyvéből többet lehet kiolvasni az emberi erkölcsökről, mint Kolumbusz és Magellán nagy utazásaiból. 

Ez a stratégia mégsem enyhíthette sorsom megátalkodottságát, sem rossz természetét. De miféle találékonysággal fordíthatnék rajta? Mivel egy Toulouse nagyságú városban, ahol a portrém után már minden halaskofa felismerhet,  tarka rongyokban, ami annyira kelt feltűnést, mint valami Harlekin, nem valószínű-e, hogy lépten-nyomon megnézzenek és felismerjenek, és ennek ellenszere éppen a nincstelen szerepe lehet, amelyet mindenféle alakban játszom, ami ezen a veszélyen átjutatthat? Egyébként ha ezt a ravaszkodást nem terveztem volna annyi körültekintéssel, amennyit helyzetem megengedett, úgy gondolom, oly sok vész között, megőrültem volna ha a józan megfontolás cserben hagy. 

    A portré a Holdbéli utazás sikere nyomán készült el, ld. első fejezet

Így folytattam hát utamat, de hirtelen vissza kellett fordulnom, mivel az én öreg börtönőröm és vele együtt vagy tucatnyi íjász barátja, akik kihúzták őt a csőcselék kezéből, szorgosan járőröztek a városban, engem keresve, és szerencsétlenségemre éppen keresztezték az utamat. 

Ahogy hiúz-tekintetük rám vetült, teljes erőből utánam vetették magukat, és én is minden erőmet latba vetve rohantam, ami ugyanannyit ért. Olyan fürgén követtek, hogy néha már a szabadságom nyakában éreztem a zsarnokok leheletét, hogy leigázzák; mégis olyan volt, mintha a levegő, amit futás közben maguk előtt hajtottak, engem hátba kapott volna. Végül az ég vagy a félelem négy vagy öt sikátornyi előnyt adott nekem, mivel az üldözőim kifulladva nyomomat vesztették, én pedig elhagytam képét és lármáját is ennek a nyugtalanító hajtóvadászatnak. 

Tapasztalatból mondom, aki még nem ment át hasonló gyötrelmeken, el sem képzelheti, micsoda öröm reszketett bennem, amikor úgy láttam, végre megszabadultam üldözőimtől. Mindenesetre úgy határoztam, mivel minden erőmet felemésztette a menekülés, hogy fukaron gazdálkodok az időmmel. Az arcomat összekentem és a hajamba is homokot szórtam, levetettem a zekémet és a térdnadrágomat, a kalapomat pedig egy ablakba hajítottam, azután zsebkendőmet magam elé terítettem, a négy sarkába egy-egy kavicsot téve, ahogy a fertőző betegek szokták, hasra feküdtem és halkan, panaszosan nyögdécselni kezdtem. Alig helyezkedtem így, már hallottam is üldözőim kiáltozását, jóval utána lábdobogásuk is odaért, de nem vesztettem el a lélekjelenlétemet, és el nem mozdultam, abban reménykedve, hogy így nem ismernek fel, és nem csalódtam: mindegyik valami ragályos nyavalyásnak vélt, ezért orrukat befogva a lehető leggyorsabban haladtak el mellettem, és többségük még pár fityinget is odavetett a kendőmre. 

A vihar így elvonult, én egy átjáróban felöltöztem és Fortunára bíztam magamat, de olyan sokat futottam idáig, hogy ő nem tarthatott lépést velem. Csak arra vélhetem, hogy amiért annyi téren és kereszteződésen futottam át és annyi utcán vágtam keresztül, és mivel ez a dicsőséges istennő nem szokott ahhoz, hogy ennyire sebesen járjon, inkább megrövidítette az utamat, és hagyta, hogy vakon az üldöző íjászok keze közé hulljak. Ahogy elkaptak, olyan mennydörgő húj-húj-hajrára fakadtak, hogy belesüketültem. Attól tartva, hogy nem lesz elég karjuk a lefogásomra, fogaikkal is belém csimpaszkodtak, csak hogy biztosabban tartsanak, egyik a hajamba markolt, a másik a galléromat kapta kézbe, mialatt a kevésbé heves társaik megmotoztak. A küldetés nagyobb sikerrel járt, mint a börtönben: ők megtalálták az aranyaim maradékát.   

Ahogy ezek a segítőkész orvosok erszényem vízkórját kúrálták, jókora lárma tört ki, mindenünnen ezeket a szavakat lehetet hallani: Öld! Öld meg! és ugyanekkor kardok villantak. Az engem tartó urak erre kiabálni kezdtek, hogy azok a Rögtönítélő Bíróság íjászai, akik el akarják tőlük ragadni a zsákmányt. 

        Rögtönítélő Bíróság Gyakran konfliktusok merültek fel a király íjászai és a város fegyveresei között, akik két különféle és mindig rivalizáló joghatóságot képviseltek: a feudális uralkodót és az önkormányzatot.

 - Úgy vigyázzon magára, - ragadtak meg még erősebben, - hogy ha az ő kezükbe kerül, huszonnégy órán belül elítélik, és még a Király sem mentheti meg!

Végül aztán, bár a perpatvartól maguk is tartottak, teljesen magamra hagytak és beszálltak a küzdelembe, én pedig ott álltam szálegyedül az utca közepén, miközben a támadók mindenkit lemészároltak, akit csak értek. Találja ki mindenki, hogy én vajon kereket oldottam-e, mikor mindkét féltől ugyanannyi okkal rettegtem. Hamar eloldalogtam a csatától, és a kijáratot kerestem, amikor egy nagy csapat ember akik a zűrzavarból menekült, éppen az utamba sodródott. Nem állhattam ellen a tömegnek, magukkal sodortak, én pedig követtem őket, majd a sok futástól kimerülve egy sötét, kicsi kaput találtam, amin a többi menekülővel együtt bevetettem magamat. 

Ahogy a kaput bezártuk magunk mögött és mindannyian visszanyertük a lélegzetünket, a csapatból valaki így szólt:

 - Bajtársak, ha rám hallgatnak, hagyjuk magunk mögött a két kiskaput, inkább védjük erősen az udvart.

Ezek a félelmetes szavak úgy szíven ütöttek, azt hittem, rögtön meghalok. Ó, jaj! rögvest, de már túl későn észrevettem, ahelyett, hogy fedezékbe menekültem volna, ahogy gondoltam, magam sétáltam be a börtönbe, mert már lehetetlen ennek a rossz csillagzatnak az éberségét elkerülnöm. Jobban megnéztem ezt az embert, és felismertem benne az egyik íjászt, aki oly sokáig követett engem. Homlokomon kiütött a hideg verejték, elsápadtam, az ájulás kerülgetett. Azok, akik látták gyengeségemet, az együttérzéstől hajtva vízért ugrottak, hogy a segítségemre legyenek,  és sajnos ez az átkozott íjász volt a leggyorsabb: ahogy rám nézett, azonnal felismert. Jelzett a társainak, és ezzel egyidőben azzal köszöntött: Letartóztatom a Király nevében. Nem kellett messzebbre mennie ahhoz, hogy bezárjon.

Estig az alsó börtönben maradtam, ahol, arcom elemző megfigyelésével mindegyik őröm egyenként emlékezetébe véste a képemet. 

Ahogy elütötte a hét órát, kulcsok csörgése jelezte a visszavonulást. Megkérdezték, nem akarok-e egy aranyért szobában aludni, amire csak fejem lehajtásával feleltem. 

 - Akkor hát, pénzt! - válaszolt az őr. Megértettem, hogy a helyzetemben még sok mindent le kell nyelnem, ezért könyörögni kezdtem, hogy szívességből adjon nekem hitelt másnapig, és mondja azt a börtönőrnek, hogy  adjon vissza nekem annyit, amennyit kérnek. 

-  Hitemre - vágta rá ez az akasztófáravaló, - a főnökünknek erős a gyomra, nem ad vissza semmit. Tán a szép orráért tenné? ... Ugyan, irány a sötét zárka.

        erős a gyomra, nem ad vissza semmit: szóvicc, az eredeti :"jó szíve van, nem ad vissza semmit", a hányinger franciául 'mal au coeur', tehát nem a gyomor rossz, mint a magyar nyelvben, hanem a szív. 

Ahogy ezeket a szavakat kimondta, már útba is igazított a kulcscsomóval rám mért ütéssel, ami olyan súlyos volt, hogy lebucskáztam egy sötét lejáró aljáig, egy kapu aljába ütközve álltam csak meg. Az ütközés erejétől szikrák pattogtak előttem, így láthattam, mert már nem voltak szemeim: azok a lépcső tetején maradtak, egy gyertya fénye alatt, amit nyolcvan lépéssel fölöttem tartott a hóhérom. Azután ez az ember-tigris szép komótosan leereszkedett, kinyitott harminc lakatot, kiakasztott ugyanannyi reteszt, majd a kiskaput félig kinyitotta és a térdével egyszerűen belesüllyesztett  ebbe a verembe, ahol még annyi időt sem adott nekem, hogy felmérjem, miféle szörnyűséges helyen vagyok, olyan gyorsan rám csukta az ajtót. Egészen térdig süllyedtem a sárban, és ha megpróbáltam kievickélni belőle, derékig merültem. A varangyok undok brekegése verte fel a sár csendjét, én pedig azt kívántam, bár süket lennék. Éreztem, ahogy gyíkok kúsznak fel a combomon, ahogy siklók tekerednek a nyakam köré, egyet meg is pillantottam, mivel szemei vészjóslóan világítottak és méregtől fekete pofájából háromágú nyelv nyúlt ki, izgatottsága villámlás, szemeiből mintha tűz csapott volna ki.   

A többit nem bírom elmondani: meghalad minden képzeletet; és nem merem felidézni emlékét sem, mivel attól rettegek, elveszítem annak bizonyosságát, hogy a börtönt már magam mögött hagytam, az csupán álommá válik, amelyből rögtön felébredek. 

A mutató már tíz órát jelzett a nagy torony óráján, amikor végre valaki bekopogtatott a síromba. Ekkor már a keserű szomorúság fájdalma szorongatta a szívemet és megbontotta az életet alkotó igaz harmóniát, mire egy hangot hallottam, ami arra biztatott, hogy ragadjam meg a felém nyújtott botot. A sötétben, izgalmamban, többször csak a levegőt markoltam, mire sikerült elkapnom az egyik végét, a börtönőröm pedig a másik végénél fogva kihalászott ebből a mocsárból. Arra véltem a dolgot, hogy az ügyem fordulhatott egyet, mivel nagyon udvariasan viselkedett velem, hajadonfőtt szólt hozzám, és elmondta, hogy öt vagy hat előkelő úr vár rám az udvaron, mivel látni akarnak. Ez nem az a vadállat volt, aki előzőleg bezárt ebbe a barlangba, ahogy azt leírtam, arcátlanul közelítve: fél térdre ereszkedve kezet csókolt nekem, majd egyik mancsával kisöpört a hajamból jónéhány beletapadt csigát, a másikkal pedig az arcomról vette le a piócákat, amelyek maszkként takartak. 

Ezen udvariasságok után így szólt:

 - Kérem, jó uram, legalább emlékezzen arra, hogy a nagydarab Nicolas hogyan gondoskodott Önről. Istókuccse, hallgasson rám, a királyért tettem! Igazán nem azért, hogy a szemére hányjam, a fenébe is.

Az akasztófavirág pimaszságán felháborodva csak intettem, hogy emlékezni fogok rá. Ezer rémes kanyaron keresztül értem ki végre a napfényre, majd az udvarra, ahova kilépve rögtön két férfi vetette magát a nyakamba, akiket rögtön nem ismerhettem fel, mivel egyszerre szökkentek rám és úgy tartottak, hogy arcukat az enyémhez szorították. Sokáig nem sejtettem, kik ők, de barátságuk heve egy lélegzetvételnyi szünetet tartott, ekkor láttam meg kedves Colignac-omat és a bátor Márkit.