Vegyes tárgyú levelek II. A tavaszért

Le Bret tanácsos úr részére

Uram,

Ne sírjon már, hiszen a jó idő visszatért, a nap megbékélt az emberekkel, és melegétől ismét megtaláljuk a lábunkat, ami a tél alatt teljesen elmacskásodott, mivel csak annyit mozogtak, amennyi a meneküléshez kellett; és eközben a hosszú éjszakák, melyek, úgy tűntek, hogy óránként csak egy lépéssel vánszorognak előre (mivel a sötétben féltek nekiiramodni), ugyanolyan messze vannak már, mint az az első, amelyik Ádámot altatta¹; a levegő, amely nemrég még oly sűrű volt a fagyoktól, hogy a madarak nem találták benne helyüket, ma csak egy hatalmas, képzeletbeli térnek tűnik, ahol ezek a muzsikusok, akiket képzeletünk alig tarthat meg, úgy jelennek meg az égben, mint apró világok, melyeket középpontjuk egyensúlyban tart: a nyugalom már nem a vidéket járja, ahonnan ered, hanem inkább a kedves zaj után jön. Ó Istenek! Minő felfordulás! Bizonyosan azokat a földeket osztják épp maguk között, melyet a Tél hagyott nekik örökül! Ez a vén irigy, aki nem elégedhet meg annyival, hogy az állatokat mind megcsípte, még a folyókat is befagyasztotta, hogy ne mutathassák képeiket. Rosszindulatában higanyból jéggé változtatta ezeket a folyékony tükröket, és még mindig úgy állnának, ha őket a Tavasz, visszatértekor, nem váltotta volna vissza. Ma a jószág azt láthatja, ahogy futtában úszik, és a kenderike és a pinty sokasodik, bár egységük meg nem bomlik, életre kelnek a nélkül, hogy meghalnának, és csodálkoznak, hogy egy ennyire hideg fészekben mégis kikelnek, egyetlen percben, a kicsinyeik, amelyek épp oly hatalmasok, mint ők maguk. Végre jó kedvében találjuk a Földet, így más dolgunk nincs is, mint jól gazdálkodni a nagylelkűségével. Az igazat megvallva, igencsak felbosszantotta az a látvány, ahogyan kirabolták a múlt Őszön, így igen keményen bánt velünk, minden erőt felhasználva, amit csak a Tél adhatott, hogy ha az Ég nem sírt volna kebelén két hónapig, sohasem lágyul meg irántunk: de, hála Istennek, a Föld már nem emlékezik tolvajlásainkra, ma minden figyelmét arra fordítja, hogy újabb gyümölcsöket tervezzen. Selymes lágy fűvel van borítva, hogy lábunknak puhább legyen; nem küld semmit a mi asztalunkra, ami ne lenne tejével teljes; ha hernyókat kínál nekünk, azok valójában vadon élő selyemhernyók, és a cserebogarak apró madarak, amelyek gondoskodásáról tanúskodnak, mivel gyermekeink számára még egy játékot is alkotott. A Föld maga is megdöbben önnön gazdagságán, maga sem érti, hogy lehet ő mindazok anyja, amiket teremtett, és kétheti várandósság után többezer rovart elvetél; mivelhogy egymaga nem ízlelheti meg mindezeket a gyönyörűségeket, ezért sietősen gyermekeket mintázott, hogy jót tehessen velük. Vajon nem úgy tűnik-e, hogy amikor az erdők ágaihoz olyan dús levélzetet kapcsolt, csak azért tette, hogy minket megnevettessen, mivel a rétet a fával hordoztatja? De mivel jól tudja, hogy ellenjavallt az effajta túlzó felhőtlenség, arra kényszeríti a babot, hogy most virágozzék, csupán azért hogy örömünknek gátat szabjon a megőrüléstől való félelemmel¹; ez az egyetlet rossz előjel, amit meghagy a féltekén. Mindenütt azt látjuk, ahogy a Természet szül, és gyermekei, ahogy megszületnek, már bölcsőjükben játszadoznak. Gondoljon csak a zefírre, aki szinte még lélegezni is csak reszketve merészel; ahogy a búzával incselkedik és végigsimítja! Nem mondaná, hogy a pázsit a Föld szőrzete, és ez a szellő a keféje, amivel kibontja haját? Még azt is vélhetem, hogy a Nap is szerelmeskedik ebben az évszakban, mert megfigyeltem, hogy valahányszor nyugovóra tér, mindig közelebb kerül a Földhöz. Az arcátlan északi szelek, akik olyan bátran kikezdtek velünk ennek a nyugodt Istennek a távollétében, meglepődtek a jövetelén, mivel egyesítette sugarait, hogy békét szerezzen simogatásukkal; és a legbűnösebb jeges szelek is elrejtőznek az atomokban és egymásba kapaszkodva moccanni sem mernek, nehogy felismerjék őket: mindazok, akiknek nem árthat élete, teljes szabadságban járnak. Csupán saját lelkünk az, ami akadálya annak, hogy kiléphessünk börtönünkből, hogy megmutathassuk, nem vagyunk foglyok. Úgy vélem, a Természet menyegzőt ül, hiszen mindenütt táncot lejtenek, koncertek zengenek, áll a ünnep, és aki viszályra vágyik, nem találhat kielégülést semerre, hacsak nem a virágok szépségének versengésében. Ott lehet, hogy a harc végén a szekfű, vérpirosan, a fáradságtól elhull: amott egy rózsabimbó eltelik silány győzelmétől, melyet ellenfelén arat, és boldogságában kinyílik, emitt pedig a liliom, a virágok Kolosszusa, ez az aludttej-óriás, mely dicsőséggel szemléli győzelmes képét a Louvre-ban³, a társai fölé emelkedik, felfelé és lefelé tekintget, megsemmisül az ibolya előtt, aki féltékeny dühében, hogy nem hághatott olyan magasra, megkettőzi illatát, hogy orrunkkal szerezzünk tudomást arról, ami fölött szemünkkel elsiklunk; itt a kakukkfű alázatosan letérdeln a tulipán előtt, mivel az kelyhet emel magasba, amott, a túloldalon, a föld csalódott, mivel a fák nagyratörően messzire vitték tőle a bokrétákat, amelyekkel őket koronázta, ezért nem is ad nekik a gyümölcseiből, ameddig azok vissza nem adják virágaikat. De hiába ez a sok ellentét, mégis úgy találom, hogy a Tavasz igen barátságos: Karó Mátyás⁴ oly szívesen veti magát nagynénje leveskéjére, a falu legnagyobb csibésze erősen megfogadja, hogy ebben az évben féli majd az agyaggalambot⁵, és a szőlősgazda, karónak támaszkodva, somolyogva nézi, mennyit rí a szőleje. Végül, mivel a Természet példája oly alaposan meggyőzött eme gyönyörűségekről, hogy mivel mindenfajta alávetettség fájdalmas, szinte sajnálom, hogy vagyok,

Uram,

Az Ön szolgája.

Jegyzetek

¹A Genezisnek arra a passzusára utal, amelyben Ádámra az Úr mély álmot bocsátott. és az egyik oldalbordáját kiemelte, hogy megteremtse az asszonyt.

²Valami babonaság, ami régen a babvirágot összekapcsolta az őrülettel.

³Utalás a francia hármas liliomra, a Bourbon-ház címerén

⁴Mathieu Gareau Cyrano több írásában a vidéki, földműves, agrártechnikus (paraszt) neve

⁵Az eredetiben a "papegai" papgájt jelent, vagy még inkább egy magas karóra tűzött fa-vagy papír madárformát, amin a célbalövést gyakorolták. 

MONSIEUR,

Ne pleurez plus, le beau temps est revenu, le soleil s’est réconcilié avec les hommes, et sa chaleur a fait trouver des jambes à l’Hiver, tout engourdi qu’il fût ; il ne lui a prêté de mouvement que ce qu’il en fallait pour fuir, et cependant ces longues nuits, qui semblaient ne faire qu’un pas en une heure (à cause que, pour être dans l’obscurité, elles n’osaient courir à tâtons) sont aussi loin de nous que la première qui fit dormir Adam; l’air, naguère si condensé par la gelée, que les oiseaux n’y trouvaient point de place, semble n’être aujourd’hui qu’un grand espace imaginaire, oû ces musiciens, à peine soutenus de notre pensée, paraissent au ciel de petits mondes balancés par leur propre centre : le serein n’enrhumait pas au pays d’oû ils viennent, car ils font ici beau bruit. O Dieux ! quel tintamarre ! Sans doute ils sont en procès pour le partage des terres, dont l’Hiver, par sa mort les a faits héritiers. Ce vieux jaloux, non content d’avoir bouclé presque tous les animaux, avait gelé jusqu’aux rivières, afin qu’elles ne produisissent pas même des images. Il avait malicieusement tourné la glace de ses miroirs qui coulent, du côté du vif-argent, et ils y seraient encore, si le Printemps à son retour ne les eût renversés. Aujourd’hui le bétail s’y regarde nager, en courant; la linotte et le pinson s’y reproduisent, sans perdre leur unité; s’y ressuscitent, sans mourir, et s’étonnent qu’un nid si froid leur fasse éclore, en un moment, des petits aussi grands qu’eux-mêmes. Enfin, nous tenons la Terre en bonne humeur, nous n’avons dorénavant qu’à bien ménager ses bonnes grâces. A la vérité, dépitée de s’être vue au pillage de cet Automne, elle s’était tellement endurcie contre nous avec les forces que lui prêta l’Hiver, que si le Ciel n’eût pleuré deux mois sur son sein, elle ne se fût jamais attendrie : mais, Dieu merci, elle ne se souvient plus de nos larcins ; toute son attention n’est aujourd’hui qu’à méditer quelque fruit nouveau ; elle se couvre d’herbe molle, afin d’être plus douce à nos pieds ; elle n’envoie rien sur nos tables, qui ne regorge de son lait ; si elle nous offre des chenilles, c’est en guise de vers à soie sauvages, et les hannetons sont de petits oiseaux, qui montrent qu’elle a eu soin d’inventer jusqu’à des jouets à nos enfants : elle s’étonne elle-même de sa richesse, elle s’imagine à peine être la mère de tout ce qu’elle produit; et, grosse de quinze jours, elle avorte de mille sortes d’insectes, parce que, ne pouvant toute seule goûter tant de plaisirs, elle ébauche des enfants à la hâte, pour avoir à qui faire du bien. Ne semble-t-il pas, en attachant aux branches de nos forêts des feuilles si touffues, que, pour nous faire rire, elle se soit engagée à porter un pré sur un arbre? Mais, parce qu’elle sait que les contentements excessifs sont préjudiciables, elle force en cette saison les fèves de fleurir pour modérer notre joie, par la crainte de devenir fous ; c’est le seul mauvais présage qu’elle n’ait point chassé de dessus l’hémisphère. Partout on voit la Nature accoucher, et ses enfants, à mesure qu’ils naissent, jouer dans leur berceau. Considérez le zéphyr qui n’ose quasi respirer qu’en tremblant : comme il agite les blés et les caresse ! Ne diriez-vous pas que l’herbe est le poil de la Terre, et que ce vent est le peigne qui a soin de le démêler? Je pense même que le Soleil fait l’amour à cette saison, car j’ai remarqué qu’en quelque lieu qu’elle se retire, il s’en approche toujours. Ces insolents aquilons qui nous bravaient en l’absence de ce Dieu de tranquillité, surpris de sa venue, s’unissent à ses rayons pour obtenir la paix par leurs caresses ; et les plus coupables se cachent dans les atomes et se tiennent cois sans bouger, de peur d’en être reconnus : tout ce qui ne peut nuire par sa vie, est en pleine liberté. Il n’est pas jusqu’à notre âme qui ne se répande plus loin que sa prison, afin de montrer qu’elle n’en est pas contenue. Je pense que la Nature est aux noces: on ne voit que danses, que concerts, que festins, et qui voudrait chercher dispute, n’aurait pas le contentement d’en trouver, sinon de celles qui pour la beauté surviennent entre les fleurs. Là, possible, au sortir du combat, un œillet tout sanglant tombe de lassitude : là, un bouton de rose, enflé du mauvais succès de son antagoniste, s’épanouit de joie : là, le lis, ce colosse entre les fleurs, ce géant de lait caillé, glorieux de voir ses images triompher au Louvre , s’élève sur ses compagnes, les regarde de haut en bas, et fait devant soi prosterner la violette, qui, jalouse et fâchée de ne pas monter aussi haut, redouble ses odeurs, afin d’obtenir de notre nez la préférence que nos yeux lui refusent ; là, le gazon de thym s’agenouille humblement devant la tulipe, à cause qu’elle porte un calice ; là, d’un autre côté, la terre, dépitée que les arbres portent si haut et si loin d’elle les bouquets dont elle les a couronnés, refuse de leur envoyer des fruits, qu’ils ne lui aient redonné ses fleurs. Cependant je ne trouve pas, pour ces disputes, que le Printemps en soit moins agréable ; Mathieu Gareau saute de tout son cœur au brouet de sa tante ; le plus mauvais garçon du village jure par sa fi, qu’il fera cette année grand’peur au papegai ; le vigneron, appuyé sur son échalas, rit dans sa barbe, à mesure qu’il voit pleurer sa vigne. Enfin, l’exemple de la Nature me persuade si bien le plaisir, que, toute sujétion étant douloureuse, je suis presque à regret,

Monsieur,

Votre serviteur.