Vegyes tárgyú levelek IV. Az ősz ellen

Uram,

Úgy vélem, most igazán örömmel berzenkedhetnék az Ősz ellen, ha nem félhetnék attól, hogy megharagítom a vihart, aki nem is elégedhet meg azzal, ha megöl bennünket; addig ki nem elégülhet, ameddig nem szed össze háromféle hóhért is egy halálra, hogy egyszerre mészároljon le bennünket a szemünkön, a fülünkön és a tapintásunkon át: azaz villámlás, égdörgés és mennykő által. A villám kigyúlva lángba borítja tekintetünket, fényességével rávonja szemhéjunkat szemgolyóinkra, két kicsiny, kétgarasosnyi éjszakából hajt bennünket át egy olyan hatalmasba, mint maga a Világmindenség. A levegő dühöngése gyulladásba hozza tályogjait; akármerre tekintünk, véres felhőket látunk kiterítve, köztünk és a nappal között, mint szürkésbarna tapéta, bíbor tafotával szegve. Az Istennyila csupasz létét anyja hasából repeszti ki, és a vemhes felhő, mezítelenül, olyan robajjal ellik, hogy még a legvadabb sziklák is megnyílnak kiáltásától. Ne mondja hát senki, hogy ez a büszke évszak nagy hangon szól hozzám, én meg nem merek neki válaszolni ennek az arcátlannak, akinek bűnei csak arra valók, hogy a Teremtőjének róják fel a Természet hibáit. De ha százezer villámnyi igazságtalanság az Isten tévedhetetlen Bölcsességéből fakad, akkor sem mondhatjuk, hogy a viharok évada, azaz a bűnösök számonkérésének évada, kellemesebb lenne, mint a többi, vagy éppen arra kéne következtetnünk, hogy a gonosztevő életének legédesebb pillanata éppen a kivégzése órája. Úgy vélem, ezen halálos meteor¹ után rátérhetünk a borra, mivel az folyékony vihar, iható düh, pusztulás, amitől az iszákosok az egészségtől múlnak ki. Ez az ok, tébolyult zsarnok, ami miatt Arisztotelész ember-meghatározása, az értelmes állat, hamissá válik, legalább azokra, akik túl sokat isznak; vagy tán önnek nem úgy tűnik, hogy a csehókban a eszelősséget palackonként árulják? Már az is megfordult a fejemben, hogy gőze még a Napot is eléri az Egekben, ahogy látom napról-napra korábban nyugodni. Századunk némelyik Filozófusa annyira benyakalt belőle, hogy úgy érezték, a Föld forog alattuk; és ha tényleg mozog, azt hiszem, csak a tántorgástól, amit a részegeskedés okoz. Én annyira megvetem ezt a mételyt, hogy ha a konyak erősebb méreg is, annak mégis megbocsátok, mivel a brandy bizonyság arra, hogy a bor kiadta páráját. Íme, olyan időket élünk hát, ami szomjhalálra ítél, mivel italunk mérgezett: nézzük, vajon eledelünk, mit az Ősz úgy borít elénk a földre, mint terített asztalra, kevésbé veszélyes-e, mint innivalónk. Hajjaj! Egyetlen gyümölcstől, melyet Ádám megevett, százezrek haltak meg, kik még meg sem születtek. Magát a fát a Természet kényszeríti arra, hogy bűnös gyermekeit megkínozza: a földre hajítsa őket, fejjel lefelé, a szél rázza és a Naptól lehullanak. Ezek után, Uram, már elérti, miért nem hiszem, hogy „Itt a szép, egészséges gyümölcs”? Hogyan is lehetne az, ha felakasztotta saját magát? Még tekintsük azt, hogy ott bizony a kavics az áldozati ajándék, hát hihetünk-e még hamvasságukban, ha a mező mindkét végén megkövezték őket? Nem látja talán, hogy még maguk a fák is, míg érlelik, leveleik mögé rejtik gyümölcseiket, mintha túl szégyenlősek lennének ahhoz, hogy mezítelenül mutogassák szeméremtesteiket? Csodálkozzon, hogy ez a borzasztó évszak milyen rettenetes módon mond búcsút a fáknak: megrakja őket férgekkel, pókokkal és hernyókkal, és bár lekopaszítja őket, fejüket mégis megtölti élősdiekkel. Nevezné-e mindezt egy jóságos anya ajándékainak, amit gyermekeinek nyújt? vajon kiérdemli-e hálánkat azután, hogy szinte minden táplálékunkat elveszi tőlünk? De rosszakarata még ezen is túlnő, mivel még azokat is elemésztené mérgével, akik nem haltak éhen, és bizony semmivel nem hozakodok elő, amit ne bizonyítanék. Nem úgy van-e, hogy a szükséges dolgok közül semmi sem maradt érintetlen, csupán a levegő, hát ez a mostohaanya azt is megfojtja ragállyal? Nem látja talán, hogyan hurcolja a pestist, ezt a végtelen betegséget, amely végére a halált akasztotta ezen Királyság minden városában? hogyan dönti romba az egész Világ gazdaságát és az emberi társadalmat, egészen addig, míg bíborba borítva a trágyában hagyja a szerencsétleneket²; és ítélje meg, hogy ellenünk támadó tüze mennyire izzó, ha megszenesedett vara³ is elegendő ahhoz, hogy teljesen felemésszen egy embert. 

Ímhol, Uram, ezen elbűvölő évszak kincsei és haszna, melynél Ön a bőségszaru titkát vélte fellelni. Valójában nem érdemel-e inkább szatírát, mint magasztalást, és nem kellene-e még a többi évadot is gyűlölnünk, amiért társaságában maradnak, és amiért mindig követik, vagy előtte járnak? Én nem kételkedem abban, hogy ez a megveszekedett ősz egy napon megrontja összes társát; valóban megfigyelhetjük, hogy már mindannyian, példáját követve, a maguk sajátos módján bántanak minket, és azt is, ahogy gonoszkodva elnyomnak bennünket: a Tél arra kényszerít bennünket, hogy Szent Jánost követeljük, a Tavasz Szent Mathurint, a Nyár Szent Hubertet, az Ősz pedig Szent Rocht⁴. Magam sem tudom, mi tart vissza attól, hogy a halált keressem dühömben, mivel nem élhetek, csak az ő uralmuk alatt, de leginkább azért, mert ez az átkozott Ősz minden évben elszáll a fejem fölött, csak hogy felbőszítsen: úgy tűnik, mintha mesterkedéseivel nővéreit is bűnbe sodorná; mivel, Uram, végül láthatjuk-e, ahogy villámoktól kitelten egy szörnyet tesznek ki, amely lábunknál ugat; hogy maga az Ősz egy veszett hárpia, aki szájában jeget hord, míg a farka tűz, aki tűzvészből özönvízzel menti magát, és aki, nyolcvannapos vénségére, olyan szenvedélyesen rajong a Télért, amiért az megöl bennünket, hogy kimúlik csókjában?  Ami még különösebb számomra, hogy legsúlyosabb bűnét még elő sem soroltam: a vérről szólok, amivel Európa arcát oly sok éve mocskolja⁵, minthogy meg kell büntetnem, amiért gyümölcseit bőkezűen osztogatja az egész világnak, nekem mégsem adott egyet sem, ami halálom után elmondhatná önnek, 

Fentebb az 1654-ben megjelent változat, amit Cyrano de Bergerac átírt, alább olvashatjátok ugyanezen levél 1651-es kéziratát magyarra átültetve: 

Hé, most igazán örömmel esküdhetnék^a az Ősz ellen, ha nem félhetnék attól, hogy megharagítom a vihart. Csakhogy senki nem mondhatja rám, hogy ne mernék megfelelni az Égnek^b, még ha fennhangon szól is, vagy pedig ne korbácsolnám ezt a megveszekedett évszakot, aki villámlás, égdörgés és mennykő által akar elpusztítani, hogy három hóhért is kerítsen egy halálra: a villám kigyúlva lángba borítja tekintetünket, fényességével rávonja szemhéjunkat szemgolyóinkra, két kicsiny, kétgarasosnyi éjszakából hajt bennünket át egy olyan hatalmasba, mint maga a Világmindenség. A levegő dühöngése gyulladásba hozza tályogjait; akármerre tekintünk, véres felhőket látunk kiterítve, köztünk és a nappal között, mint szürkésbarna tapéta, bíbor tafotával szegve. Az Istennyila csupasz létét anyja hasából repeszti ki, és a vemhes felhő, mezítelenül, olyan fájdalommal ellik, hogy még a legvadabb hegyek is felnyögnek kiáltásától. Mégis az Ősz, bűneivel, melyek csak arra valók, hogy a Teremtőjének róják fel a Természet hibáit, arra készteti a közönséges embereket, hogy ezt a zsivajt az Isteni Igazságosságnak nevezzék; és csodálja meg, kérem, az Igazságosság eme szép rendjét. Egy nyomorult meghal, eltemetik; ez a leplében rothadó tetem kipárolog a gödör fölötti füveken át, felemelkedik és egy felhőben köt ki, ahol, a megrázkódtatástól megkeményedve, talán egy oltár elé hullik, a fia fejére, aki éppen a lelkéért imádkozik^c. Még ha igaz volna is, hogy a Mindenható jobb karja egy ilyen törékeny dolog, még akkor sem következik belőle, hogy az Istennyila évada (azaz a legyilkolásunk ideje) kellemesebb lenne, mint a többi, vagy éppen arra kéne következtetnünk, hogy a gonosztevő életének legédesebb pillanata éppen a kivégzése órája. Úgy vélem, ezen halálos meteor után rátérhetünk a borra, mivel az folyékony vihar, iható düh, pusztulás, amitől az iszákosok az egészségtől múlnak ki. Ez az ok, tébolyult zsarnok, ami miatt nekünk, a néhány absztinensnek^d, Arisztotelész ember-meghatározása, az értelmes állat, hamissá válik; legalább az év annak a három hónapjában, ameddig a csehókban a eszelősséget palackonként árulják, és már az is megfordult a fejemben, hogy gőze még a Napot is eléri az Egekben, ahogy látom napról-napra korábban nyugodni. A Föld annyit nyakalt Kopernikusz századában, hogy pörögni kezdett, és ha most mozog, azt hiszem, csak a tántorgástól, amit a részegeskedés okoz^e. Ennek ellenére sem szívlelhetem azt látnom, ahogy a konyak irtózva elhúzódik apjától, mivel az számomra annak a kényszernek bizonysága, amivel a borral kiadatták páráját. Íme, olyan időket élünk hát, ami szomjhalálra ítél, mivel italunk mérgezett. Nézzük, vajon a gyümölcsöket megkíméli-e a december haragjától. Hajjaj! Egyetlen egytől, melyet Ádám megevett, százezrek haltak meg, kik még meg sem születtek, és ha még egy másodikba is beleharapott volna, menthetetlenül odébbhajtja a Földet még harminc mérfölddel. A Természet egésze most arra szövetkezik, hogy megkínozza ezeket a bűnözőket: maga is a villába tér, a fa fejjel előre hajítja le, a szél rázza, a Nap leválasztja őket, és a madarak berúgnak rothadó testükből. Ezek után miért nem tartja helyénvalónak, Uram, ha felmérgesít, ha azt hallom: „Itt az egészséges gyümölcs”, mert hogyan is lehetne az, aki felakasztotta magát? Itt az összes rétet gyümölcsfák határolják, adományként kővel hajigálják őket, és vajon nem elegendő ok-e kételkednünk egy olyan faj ártatlanságában, melyet a mező minden oldalán megköveznek? Ha ártalmasnak véljük őket, akkor el nem képzelhetem mi mások lehetnek, mint házi Ördögök^f, kerekdedebbek és kevésbé mozgékonyak, mint a többi: a fa, amely megtermeli, gondosan rejti ezt a bűnt leveleivel, mintha nem lenne eléggé orcátlan ahhoz, hogy csupaszon mutogassa szeméremtesteit; de most, hogy megkopaszodott és zöldje lehullott, nem látunk több levelet, csak az Egyetemen. A férgek, pókok és hernyók kerekedtek felül a fák csúcsán, fáink teljesen tar fejében már csak élősdiek tanyáznak. Bizonyos, hogy az Ősznek van még egy hivatala, mivel attól tart, hogy csak egy halált halunk, eledelünk megvonása után mérget adott nekünk.  Mi maradhatna tiszta oly sok minden között, amelyek számunkra szükségesek, ha nem egy kis levegő; de ő azt is elfojtotta ragállyal. Ma a pestis (ez a végtelen betegség) végére a halált akasztotta, romba dönti a világ gazdaságát, gyakorta a rongyokba született szerencsétlent bíborba borítva küld a halálba; és ítélje meg, hogy a tűz, mit ellenünk szít, vajon izzó-e, ha egy széndarabja^g is elegendő ahhoz, hogy teljesen felemésszen egy embert. 

Ímhol, Uram, ezen édes évszak kincsei, melynél Ön a bőségszaru titkát vélte fellelni. nem kellene-e még a többi évadot is gyűlölnünk, amiért mindig követik, vagy előtte járnak; a példája nyomán, a maguk módján bántanak minket: vagy talán télen nem követeljük Szent Jánost, Tavasszal  Szent Mathurint, nyáron Szent Hubertet és ősszel Szent Rocht? Magam sem tudom, miért nem halok meg a bosszúságtól, hogy csak az évszakok társaságában élhetek, de ez az egy, az utolsó^h, villámoktól terhesen, vajon nem győz-e meg arról, hogy az egész év egyetlen szörnyeteg, mely lábainknál csahol, egy éhes hárpia, mely tűzzel mar, míg a farka vízbe merül, aki a tűzvészből özönvízzel menti magát, és aki, nyolcvannapos vénségére, olyan szenvedélyesen rajong a Télért, hogy kimúlik csókjában. De számomra az hihetetlen, ahogyan képének festésekor visszatartottam magam attól, hogy ecsetemet a kiontott vérbe mártsam, amellyel oly sok éve füröszti Európa arcát, minthogy meg kell büntetnem, amiért gyümölcseit bőkezűen osztogatja az egész világnak, nekem mégsem adott egyet sem, ami halálom után Önnek elmondhatná, hű szolgája vagyok. 

Jegyzetek:

¹Meteoron általában mindenféle légköri jelenséget értünk.

²Utalás Jóbra

³Lépfene; a bőrön kifakadó hólyagok (pokolvar) fekete színéből származik görög neve, Anthrax (eredeti jelentése szén).

^4"mivel egyik eskórt hoz, a másik őrületet, harmadik veszettséget, utolsó pedig pestist", fejeződik be a mondat 1678-tól. Az egyes betegségekben szenvedőknek megvoltak a maguk védőszentjei, az "eskór" vagy "Szent János betegsége" epilepsziát jelent. Érdekesség, hogy az epilepsziát egyébként csak a XVIII. század elejétől kezdik általánosan eskórnak (le mal caduc) nevezni. (A levél eredeti, 1654-es kiadásában vagy az ismert kéziratban még nincs benne; ezért valószínűleg Le Bret vagy más szerkesztő hozzátoldása, a felsorolás  formája (l'un...l'autrre..., l'autre..., l'autre... - magyarul tehát nem egyik, másik, harmadik, utolsó, hanem egyik, másik, másik, másik) is gyengébb íróra vall.) 

⁵(Harmincéves) háború, mivel ősszel volt szokás hadba vonulni

Némi magyarázat a kézirat szóhasználatához:

^aaz "esküvés" szent;

^baz egekkel feleselni szentségtörőnek tűnhetett (mivel valószínűleg annak is szánta);

^cCyranoról itt két megállapítást tehetünk: az anyag körforgását evidenciában tartja, és valószínűleg bejött volna neki a gótmetál;

^dLe Bret életrajza megerősíti, hogy Cyrano csak ritkán ivott bort, és akkor is mértékkel; egyes irodalmárok úgy vélik, hogy a Levelekből előtűnő portrét rajzolta újra Le Bret, mások elfogadják az életrajzot, mint hiteles (de elfogult) leírást. Ebben az esetben inkább azért marad ki a bornemisszaság, és válik dicsővé a borpárlat, hogy a közönség inkább elfogadja az írást. (A XVII.-XVIII. században a vizet gyakran minden betegség forrásának tekintették, és kerülték. A jó minőségű ivóvíz ritka, főleg a városokban, mikrobiológiai ismeretek még nincsenek, így sokszor valóban a víztől betegedtek meg.) A borfogyasztás és a vízivás ütköztetése lehet egy irodalmi körhöz tartozás jelzése is, mivel a precieuse-k (kényeskedők, finomkodók) szintén a vizet részesítik előnyben a szesz helyett. 

^eA két poén nekünk egyenértékűnek tűnik, a cenzornak már nem, ő különbséget lát a között, hogy a tudósok nyakaltak be (=a geocentrikus világkép az igaz, csak a szédültek mondanak mást), vagy a Föld itta le magát Kopernikusz századában (=heliocentrikus világkép, csak épp egy évszázada kezdjük kapiskálni);

^fházi Ördögök: az antik mitológia házi istenei mintájára;

^gitt pontosabban adom vissza az eredeti szöveget, mert úgy vélem, hogy a ³ lábjegyzetet már mindenki olvasta;

^hahem, ezzel elcsúsztam, ugyanis az első levél A Tél ellen szól, a második A Tavaszért, és így tovább. 

Történelmi háttér:

1648-ban ért véget a Harmincéves Háború, amelyben nagyjából annyian vesztek oda, mint Franciaország teljes lakossága. (Akkoriban Franciaországban tízmillióan éltek, és a háborús veszteséget 8-11 millió főre teszik; azt nem tudom, hogy ez csak az elesettek száma, vagy benne vannak a járulékos áldozatok is.) A háború francia területeket is érintett. Ismerve a háborús szokásokat ("a háború eltartja saját magát": a katonák elkvártélyozásától a termény elpusztításán keresztül a kútmérgezésekig), és számolva azzal, hogy milyen munkaerőhiányt okozhatott ennyi ember hadba vonása, nem meglepő, hogy a háborút követő években (1648-52) súlyos válságba került a francia gazdaság, éhínség és pestisjárvány járt a nyomában. 1652-t fekete évként emlegetik.