Vegyes tárgyú levelek VII. Egy ciprus leírása

Uram,

 

Szándékomban állt egy ciprus leírását küldenem Önnek, de csak a vázlatig jutottam, mivel olyan hegyes, hogy még a szellem sem ülhet meg rajta: színe és alakja egy felfordított gyíkra emlékeztet engem, aki az égbe fúródik, a földbe harapva. Ha a fák között is van mesterségbeli különbség, akárcsak az emberek között, mivel levelei helyett tűi vannak, úgy hiszem, ő lehet a fák cipészmestere. Szinte még elmémben sem merek ezen tűk közelébe menni, mert még összeszurkálnak, ha túl sokat írok, húszezer lándzsa, melyeket nem is kell egyesítenie, hogy egyetlenné váljon, egyetlen nyílnak tűnik, amelyet a lázadó Világ az ég felé lövell, vagy egy hatalmas szögnek, amivel a Természet az élők birodalmát a halottakéval kapcsolja össze. Ez az obeliszk, ez a fa-sárkány, melynek a farka a feje, sokkal jobb piramisnak tűnik, mint a Mauzóleum¹, mert a helyett, hogy a halottakat vinnénk beléje, inkább a ciprust visszük a halottak elföldelésére. De megszentségtelenítem az ifjú Cyparissus kalandját és Apollón szerelmét², ha méltatlan szerepeket osztok rá az emlékműben, ez a szegény átváltoztatott fiú még mindig a Napra emlékezik, megássa saját sírját és meg is élezi magát, hogy az Égbe hatolhasson és végre csatlakozhasson barátjához; s már ott is lenne, ha anyja, a föld, nem tartaná vissza lábánál fogva. Valóban, Phoebus³ gazdagon megjutalmazta, hiszen a ciprus egy növényei közül, melyet minden évszak tisztel. A nyár melege nem mer kényelmetlenséget okozni gazdája kedvesének, ahogy a téli fagyok számára is a világon a leginkább halálos, így, anélkül, hogy a szerelmesek vagy győztesek homlokát koronázná, ami neki nem kötelessége, mint a babérnak vagy a mirtusznak, sem megkopaszodnia nem kell, mikor az év búcsút mond. Még az antik világban is úgy ismerték ezt a fát, mint a Párkák ostromlóját, és azért vitték magukkal a temetésekre, hogy elijesszék a Halált, attól tartva, hogy elveszíti a bútorait. Ennyit szedhettem össze Önnek e fa törzséről és karjairól: szeretném a csúcsát elérni, hogy élesen fejezzem be írásomat, de olyan boldogtalan vagyok, hogy nem találok vizet a tengerben. Egy hegy alatt vagyok, és mégsem látom, talán éppen azért, mert kiszúrja a szememet. Gondolja csak végig, könyörgöm, hogy amint szabadulni igyekszem egy gondolattól, az megsemmisül, ahogy formálja magát, visszahúzódik, ahogy dagad, és úgy írnám le, mint egy mozdulatlan folyót, ami a légen át áramlik, amikor nem szűkül, hogy így mérje ki útját, és semmivel sem valószínűbb azt gondolni, hogy egy égő lándzsa, amely zöld lángot ad. Így arra kényszerítem a ciprusfát, az a halálos fát, amely csak a sírok árnyékában érzi jól magát, hogy a tüzet jelképezze⁴, mert így legalább ez egyszer jó előjellé válik, és úgy emlékezhetek rá minden nap, amikor meglátom, hogy ez volt az oka annak, hogy egy levelet küldhettem Önnek, ami nagy megtiszteltetés számomra, és végül elmondhatom,

Uram,

Vagyok alázatos szolgája.

 

Jegyzetek

¹Kis-Ázsia királyának piramisa, Mauzóleum. A ciprus gyászszimbólum.

²Apollón napisten egyik szerelme az ifjú Cyparissus volt. Az istenségtől egy szelíd szarvast kapott ajándékba, amelyet egy vadászaton véletlenül megölt. Kedves állata elvesztése olyan végtelen szomorúsággal töltötte el, hogy vígasztalására Apollón őt fává változtatta.

³Phoebus Apollón egyik megnevezése

⁴Gassendi, aki Cyrano egyik tanítómestere és a kor jeles gondolkodója, úgy vélte, hogy a lélek tűzatomokból áll. Ez a gondolat Cyrano több művében előkerül, pl. a Holdbéli utazás azon fejezetében, amely a holdlakók temetkezési szokásait mutatja be. 

 

MONSIEUR,

J’avais envie de vous envoyer la description d’un Cyprès, mais je ne l’ai qu’ébauchée, à cause qu’il est si pointu, que l’esprit même ne saurait s’y asseoir : sa couleur et sa figure me font souvenir d’un lézard renversé, qui pique le Ciel en mordant la terre. Si entre les arbres il y a, comme entre les hommes, différence de métiers, à voir celui-ci chargé d’alènes an lieu de feuilles, je crois qu’il est le cordonnier des arbres. Je n’ose quasi pas même approcher mon imagination de ses aiguilles, de peur de me piquer de trop écrire : de vingt mille lances, il n’en fait qu’une sans les unir ; on dirait d’une flèche que l’Univers révolté darde contre le Ciel, ou d’un grand clou dont la Nature attache l’empire des vivants à celui des morts. Cet obélisque, cet arbre dragon, dont la queue est à la tête, me semble une pyramide bien plus commode que celle de Mausolée (la pyramide du roi d’Asie mineure, Mausole) ; car, au lieu qu’on portait les trépassés dans celle-là, on porte celle-ci à l’enterrement des trépassés. Mais je profane l’aventure du jeune Cyparisse, et les amours d’Apollon (Cyparissus fut changé en cyprès par Apollon), de lui faire jouer des personnages indignes de lui dans le monument ; ce pauvre métamorphosé se souvient encore du Soleil ; il crève sa sépulture et s’aiguise en montant, afin de percer le Ciel pour se joindre plus tôt à son ami ; il y serait déjà, sans la terre sa mère, qui le retient par le pied. Phoebus en fait, en récompense, un de ses végétaux, à qui toutes les saisons portent respect. Les chaleurs de l’été n’osent l’incommoder, comme étant le mignon de leur maître ; les gelées de l’hiver l’appréhendent comme la chose du monde la plus funeste ; de sorte que, sans couronner le front des Amants ni des Vainqueurs, il n’est non plus obligé que le laurier ou le myrte de se décoiffer, quand l’année lui dit adieu. Les Anciens mêmes, qui connaissaient cet arbre pour le siège de la Parque, le traînaient aux funérailles, afin d’intimider la mort, par la crainte de perdre ses meubles. Voilà ce que je vous puis mander du tronc et des bras de cet arbre : je voudrais bien achever par le sommet, afin de finir par une pointe, mais je suis si malheureux, que je ne trouverais pas de l’eau dans la mer. Je suis dessus une pointe et je ne la puis voir, à cause, possible, qu’elle m’a crevé les yeux. Considérez, je vous prie, comme, pour échapper à ma pensée, elle s’anéantit en se formant, elle diminue à force de croître, et je dirais que c’est une rivière fixe ui coule dans l’air, si elle ne s’étrécissait à mesure qu’elle chemine, et s’il n’était plus probable de penser que c’est une pique allumée dont la flamme est verte. Ainsi je force le Cyprès, cet arbre fatal qui ne se plaît qu’à l’ombre des tombeaux, de représenter du feu, car c’est bien la raison qu’il soit au moins une fois de bon présage, et que, par lui, je me souvienne tous les jours, quand je le verrai, qu’il a été cause, en me fournissant matière d’une Lettre, que j’ai eu l’honneur de me dire, pour finir,

Monsieur,

Votre Serviteur.